Élnek ők ketten, valahol Kecskeméten. Pusker Ágnes és Juli. Istenadta tehetségek, körberajongott hegedűzsenik, tarolnak minden versenyen, a koncerttermek közönsége pedig a lábaik előtt hever a Zeneakadémiától az Operaházon át Franciaországig és Olaszországig. Az HBO saját gyártású, harmadik magyar dokumentumfilmje Sós Ágnes rendezésében olyan patikamérleg pontosságú, érzékeny példázat egy különleges testvéri kapcsolatról, hogy a Pusker nővérek szimbiózisába lesve szinte mellékessé is válik a dramaturgiai keret, maga a sikersztori. És Sós Ágnest – szerencsére – nem is a lányok sikere érdekli.
Hét évig követte Ágnes és húga, Juli karrierjét, kamerája ott volt, amikor Juli tizenegynéhány évesen először kapott vastapsot, követte Ágnest Velencébe, ott volt velük a hangszerboltban, megleste az otthoni gyakorlást, a koncerttermi öltözőben elsuttogott imáikat, láthatatlan rezdüléseket, pillanatokat, és a minden mozdulatban, összenézésben motoszkáló titkot, amitől a Pusker nővérek irigylésre méltók. Úgy vannak ők ketten, mint a borsó meg a héja. Hiperérzékeny-ségükben egymásba kapaszkodva.
Könnyedén elcsúszhatna a film a szirupos valóságszépítés felé, ha Sós Ágnes hallgatna a kettejüket szinte eggyé olvasztó szeretet mögött munkáló feszültségről, a testvéri féltékenységről. Nemhogy nem hallgat – a néző egyenesen ámul a lányok nyílt őszinteségén.
A történet góca egy húsz évvel ezelőtti trauma; Ágnes ötéves volt, amikor kétéves kishúga agydaganatban meghalt. Julinak hívták. Nem sokkal a temetés után derült ki: Ágnes édesanyja gyermeket vár. Neki is a Juli nevet adták. Az „új” Juli újra működésbe hozott egy elárvult csodát. Hegedülni kezdett ő is, tehetségével hamar beérte Ágnest, aki a szeretet önfegyelmével figyelte húga tündöklését.
Abban a néhány percben, amikor a lányok Sós Ágnes kamerája előtt az „új” Juli előtt évekig őrzött családi titokról, az első kishúg haláláról beszélnek, nagyot fordul a történet. A hangsúlyok a helyükre zökkennek. A Pusker nővérek kilépnek saját életük kronológiájából, és mintha egy aiszóposzi fabula hősei lennének, szorongva, néha könynyek között elsuttogott félmondatokkal elmondanak szinte mindent, amit a testvéri szeretetről, a szeretet művészetéről szavakkal el lehet.
A film legmélyebb rétege Ágnes bevallott, hihetetlen emberi nagysággal kezelt féltékenysége, az eleve elrendelt feszültség a két lány versengő tehetsége, karaktere között. Oldás és kötés. Sós Ágnes hitvallása szerint csak pozitív dokumentumfilm létezik. Addig kell ásni, ahol már jó és rossz eltűnik – élet van. Akár a Pusker nővérek játékában.
(Láthatatlan húrok – A tehetséges Pusker nővérek, az HBO saját gyártású dokumentumfilmje, 70 perc, 2010. Rendező: Sós Ágnes.)
origo.hu
Busz és autó ütközött Lajosmizsénél
