Tíz képe közül nincs egy sem, amely közömbösen hagyná a nézőt. Vannak, akik szidják, vannak, akik azt mondják, ilyen tehetség nem volt a magyar piktúrában évtizedek óta – írta Kohán Györgyről (1910–1966) egyik kritikusa az 1934-es szegedi tavaszi tárlat alkalmából. Alig huszonnégy éves volt akkor a festő. Ahogyan a kismonográfiában Ibos Éva fogalmaz, művészi szándékai még nem tisztultak le, de a művekben már érződik „a leendő két főcsapás: olajképeinek szinte állandó témája az Alföld és a későbbi lírai viaszkrétaműveket belengő áhítat”. Alig három évtizedet kapott még Teremtőjétől, hogy kibontsa a lehetőségeket, amelyek a korai művekben lappangva már megjelentek. Azt a három évtizedet is megszakítások, törések, egzisztenciális gondok, betegségek jellemezték – mégis a Kohán-életmű a XX. századi magyar művészet megkerülhetetlen fejezetévé vált. Ami pedig a képek nézőit illeti, valóban revelatív élményben lehet részük: nem egyszerűen az alföldi táj részletei, házai, jellegzetes figurái jelennek meg a műveken, de azok a drámai fordulatok, tragikus ellentmondások is, amelyeket az ember egyéni sorsában és a közösség történetében megélt. Kohán az alföldi festészet Tornyai János-féle irányzatának továbbvivőjeként mindig sorskérdésekkel foglalkozott, szenvedélyesen. Ahogyan Ibos Éva írja: „az emberi lét környezetét nagyítja főmotívummá, hamarosan még ennél is szűkszavúbban a tanyasi portákat és a kisvárosi házakat, udvarokat választva témájául csupán…”
Gyulavári gyermekkorának képeit őrizte volna meg az uradalmi kovács apa és a paraszti származású anya gyermekeként született festő, aki szinte csodával határos módon jutott be a képzőművészeti főiskolára, és aki egyáltalán nem csodálatos módon egy év múlva kimaradt, mert mesterével, Glatz Oszkárral nem értette meg magát? Párizsi útján sokszor a szabadban vagy hajléktalanszállón lakott, mert szállásra sem volt pénze, s bár a harmincas években befogadta a pezsgő szellemi, művészeti életű paraszt-Párizs, azaz Hódmezővásárhely, voltaképpen egész életében otthontalan maradt, szüntelen úton volt Vásárhely, Gyula és Budapest között. Talán ez a keresés hozta magával, hogy az ember kiszolgáltatottságával egyre inkább a természet erejét, nagyszerűségét állította szembe, hogy az egyre sötétedő árnyékokat a vörös napkorong egyre intenzívebb erejével ellenpontozta.
Hatalmas freskókat festhetett volna az „új társadalomnak” 1948 után, ha annak korifeusai nem „szocialista”, hanem valódi realizmust várnak a művészettől – ehelyett majd egy évtizedig hallgatásra ítélték. Monumentális elképzeléseit így nagyméretű olajképeken festette meg, a tervek közül csupán a legjelentősebb, A háború emlékére című kompozíció vált valóban közösségi alkotássá: a művész halála után két évvel kőmozaikként került a székesfehérvári szakszervezetek házának falára. 2004 óta a gyulai Göndöcs-kertben látható a mű a „XX. századi Hősök és Áldozatok” emlékműveként. Gyulán múzeum is őrzi Kohán György emlékét. Az emlékőrzés jegyében a mostani kismonográfia után alighanem sokan üdvözölnék egy nagymonográfia megszületését is, amelyben alkalom nyílna a monumentális alkotások és az 1939–44 közötti katonaévek grafikai munkásságának bemutatására is.
(Ibos Éva: Kohán György. Kossuth Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2900 forint)
origo.hu
Politikai inkorrektség turbófokozaton – itt a legfrissebb Politikai Hobbista!
