(ki kit ver át )

Én nem tudom, hogy most, amikor sok egyéb változás mellett erkölcsi megújulásról beszélünk, csupán politikusokra gondolunk-e. Ugyanis köznapi életünk sem mentes megbízhatatlanságtól, hazugságtól, lopástól, csalástól, hogy a tízparancsolat egyéb semmibe vett pontjairól szót se ejtsünk. Valószínű: ha minden parancsolatot betartanánk, és egész társadalmi létünket a zsidó-keresztény morál pilléreire helyeznénk, nyugodtabb, biztonságosabb, gazdagabb és boldogabb lenne az életünk. Efféle vágyakkal azonban felesleges előhozakodnunk, hiszen a minimális törvénytisztelet és az egymás iránti lojalitás nemcsak nálunk hézagos, hanem az egész világon. Már maga a – nem mindig negatív tartalmat hordozó – kifejezés: „túljárni a másik eszén”, az emberi természet alapvető jellegére utal, s gyakorlati alkalmazása a legtöbb esetben inkább elismerést vált ki, rosszallás helyett.
A magyar ember, ezt közös mentségünkre mondom, általában nem csaló, hanem csalafinta. Nem megbízhatatlan, csupán kevéssé megbízható. Tolvajnak sem tekinthetjük, legfeljebb alkalomszerűen lopikál. Van azonban egy alapvető, más nációktól talán eltérő szokása: kedvezőtlen helyzetében, legyen bár szó adózásról, szerződések betartásáról, azonnal kiskaput keres. Mondhatni, szeret átbújni a törvény résein. Ez a tulajdonsága különösen az állammal, a hatóságokkal szemben dominál, és a közvélekedés egyáltalán nem tekinti erkölcstelennek. Ez a magatartás azonban kiterjed a magánszférára is, az üzleti életről nem is beszélve. Pénzzel tartozni e körökben nem bűn, időben nem fizetni bevett szokás. A szerződésszegés a magyar bizniszmen alapelvei közé tartozik, a pontosság a magánéletben is anakronisztikus fogalom.
Csúnya, a genfi hadviselési egyezményeket alapelveiben sértő harc folyik az autósok és a parkolóhelyek vámszedői között. Az autósokon egyébként valóban minimum hét törvényesen lenyúzható bőr van. Az, aki autóban ül, semmiféle szociális vagy egyéb szempontra nem hivatkozhat, így bőre mintegy elégtételül szolgál az ökorendszerben okozott kártevéséért. A társadalom autóval nem rendelkező része erkölcsi fölényt érez, és erre a fölényre bízvást építkezhet minden olyan szervezet, amely a közterületekre befolyást gyakorol. A parkolóórák például egyre több pénzt nyelnek el, a parkolócégek egyre keményebb eszközöket használnak, amelyeknek – miként a középkorban a kaloda – az egyik legmegalázóbb formája a kerékbilincs.
De miként fentebb mondottuk, a magyar, ha nem is csaló, de csalafinta. Egy időben divattá vált a mozgáskorlátozottságot igazoló matricák hamisítása s a szélvédőüveg mögötti elhelyezése. Ez egy régebbi csalafintaság visszfénye volt, mégpediglen a „rokkanttá nyilvánítás” fokozott kereslet mintájára. Amott a rokkantsági nyugdíj a tét, emitt csupán a parkolási díj. Ha valakinek sikerül beszereznie egy hivatalos, hiteles matricát, amely mozgáskorlátozottságát bizonyítja, annak attól kezdve gyöngyélete van. Jómagam ismerek olyan mozgássérültokmánnyal rendelkező autóst, aki könnyedén lefutja a kismaratont, és szökdécsel a lépcsőn. Ez esetben minden a kapcsolatokon múlik. Na meg a fifikán. Ha van például egy féllábú burmai nagynénikém, aki jogosítvánnyal rendelkezik, mi sem természetesebb, mint a családi kocsit az ő nevére íratni. Erre a célra egy szomáliai kampókezű kalóz is megfelel.
Hogy ilyenkor egy szenvedélyes kerékbilincselő mit tehet, én nem tudom…