Kolontár: elveszített értékek

Senki nem tudja megmondani, eltűnik-e valaha az a vörös tájkép, amely jelenleg a kiürített Kolontár templomdombjáról látható. A lakosság többsége Ajkán húzza meg magát rokonoknál, illetve az ideiglenes szállásnak berendezett sportcsarnokban és iskolában. Az, hogy van-e jövője a bakonyi falunak, attól függ, lesz-e értelme visszaköltözni az épülő gát mögötti házakba vagy a majdani új településrészre.

Csak inkognitóban juthatunk be a teljes lakosság kitelepítésére virradó szombaton a katasztrófa sújtotta Kolontárra. Az ingyenes „embercsempészetet” egy evakuált család vállalja, amely autóval tér vissza egy engedélyezett órára, hogy megetesse állatait, mentse értékeit. Tormáné Erzsike pénteken még arra készült, hogy több falubeli aszszonnyal süt-főz majd a mentesítőszolgálatok embereinek. De szombat hajnal ötkor a szomszédasszony átszólt: azonnali kitelepítés lesz! Nem csak ő, mások is nehezményezik, hogy a kolontáriak tudták meg utoljára: el kell hagyniuk a falut a vörösiszappal le nem tarolt, magasabban fekvő utcákban lakóknak is. A hatóságok csak fél hétkor jelezték a Torma családnak, hogy néhány órán belül távozniuk kell.
A hajlékukat elhagyók attól tartanak, hogy a szomszédos Devecser lomtalanításból tengődő munkanélkülijei illetéktelenül behatolnak házukba, hogy elhordják értékeiket.
Az ajka-tósokberéndi ellenőrző ponton túljutva – ahol a rendőrök csak a sofőr személyijét kérték el – hamar feltárul a „vérző” tájsebbé vált kolontári határ. Az iszaptengert egy helyütt a károkozó Mal Zrt. hevenyészve öszszekotort földgátacskája szakítja meg. A Torma család házának utcája teljesen ép. Erzsikéék postaládáján német nyelvű az a felirat, amely azt kéri, ne dobjanak be reklámújságokat. Kolontár sváb falu. Vagy volt? Ugyanis mindössze huszonhatan maradtak a faluban, írásos nyilatkozatban vállalva a felelősséget baj esetére. A kertek végéből a kiserdővel szegélyezett templomdombra jutunk, amely korongszerűen magasodik a vörös színbe vont táj fölé. Ellátni innen a megroncsolódott tározómonstrumig. Miután leereszkedünk a meredek lejtőn, közelről látjuk a pokoli színben – és holtan – rohanó Torna-patakot. Továbbá olyan házroncsokat, amelyeket egy méter magasságig tarolt a szennyes ár. Egy házat már ledózeroltak a templom alatti feszülettől építendő gát alapozásához. A helybeliek megmutatják, hol állt az összedőlt híd. Ott halt meg ugyanis múlt hétfőn az első megtalált áldozat, a harminchét éves Pados Zsolt, aki menteni akarta a lakosokat. – Kedden lenne Zsolti temetése, de nem hisszük, hogy ez megtörténhet – mondja Ani néni, aki birkáját és nyulait jött megetetni.
Pados Zsolt halálát Lengyel József kényszerűen végignézte, mert éppen háza tetejét cserepezte, amikor jött a lávaszerű áradat. Látta, ahogy Zsolt a terepjárójával fölhajtott volna a hídra, de mivel az pillanatok alatt összeomlott, a férfinak sem volt menekvés: autója eldőlt és elmerült az áradatban. Lengyel Józseffel és feleségével az ajkai sportcsarnok előtt beszélgetünk; ők ide csak információért jöttek, van rokonuk, aki befogadta őket Ajkán.
– Hiába maradt meg a ház, ha a kert, a gyümölcsös, a garázs, a kerti gépeim és szerszámaim nincsenek többé. Ezt adja nekem vissza valaki!
– Itt van a csomagtartóban az életünk – mutat sóhajtva egy háromgyerekes fiatalasszony a sportcsarnok parkolójában álló autóra, ahová a legszükségesebbeket préselték be.
– Visszaköltöznének?
– Amíg ez a szörnyűség nem következett be, soha nem gondoltunk arra, hogy elmenjünk innen. Most már megtennénk, de az anyagi helyzetünk nem engedi.
Valóban: férje éppen a bizonytalan sorsú timföldgyárban hegesztő szakmunkás. Szladovics Péter, az ajkai hőerőmű nyugdíjasa azt panaszolja, 25 millió forint értékű háza, bár baja nem esett, immár semmit nem ér.
A fedett sportcsarnok küzdőterén katonás sorokban több száz ágy, rajtuk szépen eligazított lepedő és pokróc. Szomorú látvány ez, különösen, mert némelyik ágyon, illetve a tribün egy-egy műanyag székén magukba roskadt emberek merednek maguk elé. Senki nem nézi a kézilabdakapuban asztalra állított plazmatévét.
Vasárnap egy újságíró-küldöttséggel ismét Kolontáron vagyunk, azt látjuk, a belterületi gáthoz szükséges dolomit még nincs sehol. Tili Károly polgármester úgy látja, csaknem mindenki vissza akar térni, akinek a hajléka épen megmaradt. Reméli, a többiek sem más településre költöznek. Szarka Gyula jegyző kérdésünkre cáfolja azt az Ajkán terjedő pletykát, hogy akár félszáz áldozata is lehet a kolontári csapásnak, hiszen állítólag ennyi hullazsákot rendeltek. A jegyző azt mondja, ezek a zsákok csak az elhullott állatok miatt kellhettek. Mialatt beszélünk, a közelben közmunkások az iskolai tornapályáról kapálják fel a szikkadó iszapot.
De lesz-e még Kolontáron iskola, ha a mindenhonnan el nem takarítható iszap porként szenynyezi majd tovább a környezetet?