Néhány hónapja egy gyerekkori barátnőm – valaha padtársam kisiskolás korunkban – bevallotta nekem az egyik levelében, hogy ő nem érti a verseket. Visszaírtam neki, hogy a verseket nem muszáj érteni – nem is mindig lehet –, elég, ha érzi őket az ember. Azt válaszolta, hogy akkor jó, akkor már érti az egészet. És azóta olvas verseket, és néha el is küld egyet-egyet, ami megtetszik neki, hogy én is olvassam el.
Arról jutott mindez eszembe, hogy mosogatás közben egyszer csak azt hallottam, hogy valaki a rádióban azt mondja: a magaskultúra kevesek számára elérhető és érthető.
Nem arról van szó, hogy ezt a mondatot én még soha senkitől nem hallottam, vagy hogy ne tudnék kapásból tengernyi irodalmi művet, zeneművet, drámát felsorolni, amit tényleg nagyon kevesen értenek, hanem hogy most először szorult el a szívem erre a mondatra. Most először hallottam úgy ezt a mondatot, hogy a magaskultúrának legfőbb ismérve az, hogy a legtöbb emberhez nem szól, nem jut el, kívül hagyja őket a kerítésen.
Tudom, komoly oka van annak, ha valaki ennyire magától értetődően mond ki a nyilvánosság előtt egy ilyen mondatot. Az az oka, hogy az utóbbi húsz évben az úgynevezett magaskultúra, főleg a magyar film, az irodalom, a színház, azt állította magáról, hogy nem nekünk, nem értünk van, hogy nem az értékek kimondásáért, felmutatásáért, hanem a magasművészet elsősorban a tagadók, a rombolók, a meghasonlottak sitthordó konténere, és aki nem kér a tartalmából, az elmehet műveletlen senkinek.
De én nagyon szeretném tudatni minden érintettel, hogy a művészet legjobb teljesítményei nem ilyenek. Vannak köztük, amelyek mindenkit könnyen lekötnek, szórakoztatnak, mint például A tanú vagy A tizedes meg a többiek című filmek, és vannak, amelyek komorságuk vagy filozófiai fogalmazásmódjuk miatt, mint például Tarr Béla filmjei, valóban csak kevesekhez szólnak. A művészet csúcsteljesítményeiben az viszont közös, hogy pontosan tapogatják le egy kor erőtereit, legfontosabb kérdéseit, arcát, és amit a remekmű vagy egy bizonyos korszakban jelentős, újszerű alkotás gondolatokban, figurákban, életérzésben maradandóan megteremt, megfogalmaz, az évek alatt, de ahhoz is leszivárog, aki azt gondolja, hogy neki maga a mű túl „magas”. Benne lesz az újságcikkek stílusában, hangsúlyaiban, a krimikben, a szerelmesregényekben, de még a pohár borban is, amit kedvvel kortyolunk el este.
Nálunk ez a lecsöpögési folyamat is elakadt, mert nem zajlott az elmúlt években valódi kultúraközvetítés. Így egy egész generációban az rögzült, hogy az emberekkel csak a tömegkultúra előállítói törődnek, a magaskultúra költséges, haszontalan holmi, résztvevői pedig ingyenélők, élősködők. Van hát mit bizonyítani és átfordítani.
origo.hu
Bayer Zsolt: Erről van szó!
