Másnap

Önmagában attól, hogy valamely választáson ezüstérmet szerez, még nem válik egy politikai erő váltópárttá. Mondhatják az MSZP vezetői, hogy maguk mögé utasították a vasárnapi önkormányzati választáson a Jobbikot; hogy áprilishoz képest erősödtek néhány százalékot; hogy a felmérések egy kicsit rosszabb eredményt jósoltak; hogy vannak azért biztató jelek; hogy volt néhány helyen sikerélményük is, hisz lám, tényleg úszkál néhány vörös csónak a narancstengeren. Az ügyesen kiválasztott apró részletek azonban nem fedik el a lényeget: október 3-án teljessé vált az MSZP veresége, most roppant meg a politikai hátország, amelynek oly sokáig legendás társadalmi beágyazottságát köszönhette. Hosszú ideig nem lesz újabb megméretés, addig pedig mindenképpen el kell búcsúzni a másfél évtizedig birtokolt nagypárti státustól.
Egy váltópárt lemaradhat olykor vetélytársa mögött, de sohasem engedheti látótávolságon kívülre. Márpedig a Fidesz mára annyira elhúzott az MSZP-től, hogy nem is értem, mire gondolt Szanyi Tibor szocialista kampányfőnök, amikor a tegnapi Népszavának azt mondta: kétpólusúvá vált a politikai rendszer Magyarországon. Ráadásul a kétségkívül legnagyobb ellenzéki párt elutasítottsága nagyon magas, és a politikai palettán nincs olyan számottevő csoport, amely a szövetségese lehetne. A választás másnapján, amikor már-már hatott a „feljövőben vagyunk” önszuggesztiója, Szili Katalin némiképp váratlan (ki)lépésre szánta el magát. Mostantól az MSZP-n kívülről próbálja megújítani a válságba került magyarországi baloldalt; volt pártjáról adott szikár és kíméletlen helyzetértékelésével nehéz lenne vitába szállni. A pártvezetés sem ezt tette, hanem az ilyenkor megszokott koreográfia szerint a parlamenti mandátumáról való lemondásra szólította fel, s majd mindenkinek volt róla egy-két rossz szava. A volt házelnök mozgása sokban emlékeztet arra, ami a rendszerváltás idején Pozsgay Imrével történt. A Németh-kormány államminisztere néhány hónap alatt vált reménybeli köztársasági elnökből az 1990-ben a mostanihoz hasonló választási kudarcokon átesett szocialisták dezertőrévé. Ahogy annak idején ő, most Szili Katalin sem robbantott pártot; kibékíthetetlen elvi ellentétek miatt távozik magányos harcosként.
A pártegységre távlatosan jóval komolyabb fenyegetést jelent a minden kudarca ellenére fékezhetetlen ambíciójú bukott miniszterelnök, aki MSZP-n belüli rendszerváltást sürgetve, a jelek szerint nem egyetlen nagy rohammal, hanem platformszervezéssel, belső építkezéssel igyekszik aláásni Mesterházy Attila pártelnöki hatalmát. Kovács Lászlóét már sikerült egyszer, most azonban Gyurcsány Ferencet sokkal nehezebb a fényes jövő, mint a terhes múlt emberének látni, láttatni.
Egyelőre semmi jele annak, hogy az MSZP megértette volna, mi is történt vele az elmúlt években, miért is került jelenlegi szánalmas helyzetébe. Ha a jelenség társadalmi hátterét vizsgáljuk, tudományoskodva kijelenthetjük, hogy felbomlott a rendszerváltás nyerteseinek és veszteseinek még Horn Gyula által a párt mögé felsorakoztatott koalíciója. Szili kilépése, Gyurcsány mozgolódása, Mesterházy pozícióféltése csak a válság egy-egy tünete. Megjósolhatatlan, mi történik a nagy vereségek(ek) utáni másnaposságot követően a hagyományosan baloldalinak nevezett politikai térben. Csak annyi biztos, hogy gyökeres szellemi, szervezeti és személyi átalakulás nélkül itt nem terem váltópárt.