Kezdjük a mai férfi tenisz fő témájával: hogyan fér meg két dudás egy csárdában, azaz ki a jobb, a nemrég véget ért amerikai bajnokságon is tündöklő Rafael Nadal, vagy a tizenhat Grand Slam-tornasikerével csúcstartó Roger Federer?
– A US Open előtt azt nyilatkoztam, a kettejük döntőjét várom, s kis híján be is jött a tippem. Nemrég láttam egy statisztikát, amely szerint a legutóbbi harminc GS-versenyből huszonötöt nyertek meg együtt, szinte hihetetlen, mennyire uralják az utóbbi öt-hat évet. A kisebb viadalokon időnként el lehet kapni őket, de a nagyokon annyira összeszedettek, koncentráltak, hogy csak a legritkább esetben. Nadal fizikailag jobbnak tűnik, ami főképp a három nyert szettnél jön ki. Az idei US Openen az elnöki páholyból, testközelről figyelhettem, ahogy üt, szinte megnyúlik a labda, a hangja is más, alig ér a húrhoz. Djokovics önmaga határai felett játszott, s így is csak egy játszmát sikerült nyernie. Ráadásul Nadal még mindig fejlődik, most például az adogatásait tette gyorssá, stabillá, ha nem sérül meg, nehezen tudnám elképzelni, hogy ne szárnyalja túl Federer csúcsait. Szemmel láthatóan élvezi a játékot, szereti csinálni, ha pedig leveszi a hajpántját, akkor egy mosolygós gyerek áll előttünk, aki tisztelettel viseltetik mindenki iránt. Jó példa a fiatalok előtt, ő és Federer tisztában vannak azzal a felelősséggel, ami sporthősökként rájuk hárul.
– Különleges az együttállás, hogy két ilyen fényes csillag egyszerre tűnik fel a sportág egén?
– Azért a közelmúltban is akadtak hatalmas duók, gondoljunk csak Borg és McEnroe, Sampras és Agassi, Edberg és Becker, vagy a nőknél Chris Evert és Navratilova csatáira, de talán ők nem nőttek ennyire a többiek fölé, főképp nem minden talajtípuson.
– Ha már összehasonlítás, lehet-e egymás mellé tenni a különböző korszakok nagyjait? Elvégre a tenisz igazán mérhető sportág, a statisztikáknak se szeri, se száma.
– Az összehasonlításnak van egy fizikai és egy lelki része, utóbbiban például Nadal nagyon erős, de az általam testközelből ismertek közül McEnroe, Connors vagy Becker legalább annyira az volt. Federer kevésbé, ő azzal nő a többiek fölé, hogy egyszerűen jobban tud teniszezni. Egyébként pedig nem lehet reálisan összemérni a különböző korok legjobbjait, mert el kell különíteni egymástól az időszakokat. Két komoly vízválasztó volt a sportágban, az egyik az Open-éra, azaz a profizmus bevezetése 1968-ban, ami után a fiatalok már úgy nőttek bele a teniszbe, hogy ez egy hivatás. Addig, bár akadtak profi kezdeményezések, mégiscsak igazi amatőr sport volt, az edzők például nem utaztak a versenyzőkkel. A változás persze nem egyik napról a másikra következett be, de ez igaz a nyolcvanas évek eleji felszerelésforradalomra is, amikor a faütőt felváltotta a műanyagból készült. Kiderült, hogy nem a játékosok között van különbség, McEnroe és Borg 1979-es meccsén faütővel jóval lassabbnak tűnt a játék, mint mondjuk egy 1985-ös McEnroe–Lendl derbin, amit a US Open esőszünetében vetítettek. Utóbbi egyébként abszolút élvezhető mai szemmel is.
– Saját pályafutására mindkét korszakos változás hatással lehetett.
– Még csak tizennégy voltam az Open-éra kezdetekor, de a pénzdíjak bevezetése segített abban, hogy tizennyolc évesen elkezdhettem a profi sorozatban játszani. Akkoriban itthon az volt a rend, hogy ha el tudtam utazni egy versenyre, s ott valamennyi pénzt kerestem, a költségek levonása utáni nyereség felét kellett leadnom a teniszszövetségnek. Az ütőcserével meg úgy voltam, mint sok minden mással az életben: későn tudok változtatni, nem vagyok egy belevágós típus. Végül több próbálkozás és visszatérés után csak 1984-ben, harmincévesen váltottam műanyag ütőre.
– A közvélemény főképpen a Heinz Günthardttal párosban aratott Grand Slam-sikereit – az 1981-es párizsi és az 1985-ös wimbledoni diadalait – citálja. Valóban ez számít pályafutása csúcsának?
– Örülök a párosban elért két GS-győzelemnek és a három vb-címnek, a világranglista harmadik helyének, de őszintén szólva utóbbit csak nemrégen vettem észre egy statisztikában. Igazából a szingli mellett nem tettem semmit, nem készültem külön a párosra. Szakmailag többet ér a tizenhárom egyéni ATP-győzelmem, vagy az, hogy tíz évig, 1974 és 1984 között folyamatosan az első ötvenben, 1978 és 1982 között az első húszban voltam a világranglistán, kétszer játszhattam a nyolc között Párizsban. Erényemnek számított a megbízhatóság, ritkán kaptam ki nálam gyengébb versenyzőtől, igaz, azt sajnálom, hogy az erősebbeket meg ritkán győztem le.
– Azért ez túlzás, hiszen például az 1976-os Roland Garroson Jan Kodest és Arthur Ashe-t is felülmúlta a negyeddöntőbe vezető úton. Mégis, mi számított a legnagyobb dobásának?
– Talán amikor húszévesen Kitzbühelben megnyertem az osztrák bajnokságot, ahol az elődöntőben 1-2-ről vertem meg öt szettben az akkori világelső spanyol Orantest. Az 1978-as barcelonai torna fináléjában Nastasét sikerült legyőznöm, szintén 1-2-ről. Előfordult, hogy Hamburgban Lendlt vertem, de még csak a tizenhat között. Arra is büszke lehetek, hogy a Davis-kupa történetének ötödik-hatodik legeredményesebb játékosa vagyok 83 százalékos eredménymutatóval. A Davis-kupa-szereplés egyszerre volt kötelező és fontos, annak mondjuk nem örültem, hogy Wimbledon előtt mindig kupameccset kellett játszanunk salakon, így soha nem tudtam rákészülni a fűre. Annál felemelőbb viszont nincsen, mint a telt házas margitszigeti stadionban jó teniszezők ellen nyerni. Ráadásul igazán kiváló csapat jött össze, Szőke Péterrel és a többiekkel nagyszerűen éreztük magunkat a meccsek után is.
– Manapság a teniszt komoly anyagi háttér, szülői segítség nélkül lehetetlen elkezdeni. Az ön idejében hasonlóképpen volt?
– Annyiban igen, hogy a szülői, otthoni háttér nagyon fontos egy kisgyerek számára, akinek nem jön természetesen, hogy keretek között, fegyelmezetten kell dolgoznia. Viszont a mi időnkben egyformán csórók voltunk, ugyanazokkal a lehetőségekkel, de ezeket nem egyformán használtuk ki. Én például a Feneketlen-tónál laktam, ahol nyáron teniszeztünk, télen korcsolyáztunk. Az Uvaterv csapatába kerültem, s aztán már télen is tudtam teniszezni, de csak azért, mert a szüleimmel rendszeresen másfél órát buszoztunk Pesterzsébetre, ugyanis ott volt az egyetlen fedett pálya.
– Pályafutása eleje és közepe után érintsük a végét is. Miért és hogyan hagyta abba?
– Talán ma már megmosolyogtató, de úgy döntöttem, ha egyéniben kikerülök az első százból, akkor befejezem. Mindez harminckét évesen jött el, akkor született a kisfiam, s két év kellett, amíg rájöttem, fiatal vagyok még, csak párosban is folytathatom. Nagyon fafejűnek kellett lennem… Amikor már csupán párosoztam, párhuzamosan edzősködtem is Muster és Ivanisevic mellett, de amikor tényleg abbahagytam, rettenetesen untam, hogy csak trénerkedek. Lehet, hogy ma már nem unnám, viszont kevésbé tudnék együtt játszani edzésen a játékosokkal, amit nagyon fontosnak tartok.
– Ezek után következett a versenyszervezés. Mit gondol, a jelenlegi magyarországi Tennis Classics-gála megrendezése a lehető legjobb ötlet, amit tehet a hazai teniszben?
– Sokan kérdezték már, hogy miért nem próbálok meg ATP-versenyt Magyarországra hozni, de ennek csak esélyes magyar játékos esetén lenne értelme, a mieink azonban jelenleg 15-20 ezer dolláros tornákon játszanak. Nyilván egy Masters Series-viadalra, Nadalra, Federerre is megtelne a nézőtér, ez tuti biznisz, viszont itthon anyagilag megvalósíthatatlan. Ezért gondoltam három éve a Tennis Classicsre, ahol egykori kiválóságok versenyeznek egymással, majdhogynem annyira izgalmasan, mint a maiak. Aztán rájöttem, hogy az egész alfája és ómegája McEnroe, őt akarja mindenki megverni, ő meg mindenkit meg akar verni. Ám már betöltötte az ötvenet, a nála jóval fiatalabbak, Rusedski, Enqvist leütik a pályáról, azért ez nem lenne az igazi. Ezért váltottam az egynapos lebonyolításra, meghívtam az egykori legendák közül Lendlt és Wilandert, a maiak sorából pedig két top 10-es kiválóságot, Berdychet és Söderlinget, megspékelve a magyar legjobbakkal. Ez sem jött össze könnyen, mert annyira zsúfolt a versenynaptár. Söderlingék menedzsere mondta, hogy a US Open után következett a Davis-kupa-elődöntő, ahol mindketten érdekeltek voltak, aztán jönnek távol-keleti bemutatók, majd ATP-torna Sanghajban, Pekingben, Stockholmban, s ide ékelődik be a budapesti gála. A jegyek szerencsére nagyon jól fogynak, úgy látszik, a nézők vevők erre a megoldásra.
– Kötelező kérdés, hogy a magyar férfi teniszben mikor jönnek végre megint Taróczy-szintű játékosok? Hiszen a nőknél azért Szávay Ágiék ott vannak a spiccen vagy a közelében.
– A mai mezőnyből sokkal nehezebb kiemelkedni, mint korábban, de most az ifjúsági ranglistán Fucsovics Márton és Zsiga Máté is ott van legjobb tízben, más országnak nincs is két képviselője ennyire elöl. Marci wimbledoni győzelme különlegesen nagy dolog, óriási rang, igazán jegyzett eredmény, Roger Federer sikereinek felsorolását is ezzel kezdik, remélem, nem ijed meg, hanem feldobja őt mindez. A hazai szövetségnek, amely a jelek szerint eddig jól bánt a támogatással, most nem szabad hagyni elveszíteni velük a kapcsolatot, hiszen a profi karrier eleje nagyon nehéz. Ha a fiúk ezután is megkapnák a megfelelő hátteret, nyilván sokkal könnyebb lenne elvárni tőlük, hogy szerepeljenek a Davis-kupában. Ha kijön, ami bennük van, egyénileg is sokra vinnék, és nagyszerű magyar Davis-kupa-csapatot alkotnának.
– A fogadási botrányok és a dopping viszonylag új keletű, mégis fontos problémái a sportágnak. Mit lehetne ellenük tenni?
– A fogadásokról annyit, minden ember más, akadhat mondjuk egy vagabund dél-amerikai, aki megcsinálja, s nem feltétlenül a pénz vagy a szerb maffia miatt, aztán meg jót röhög rajta. Ám a legjobb játékosok biztosan kimaradnak ebből, a wimbledoni győzelem nem ezen múlik, de az umagi verseny első fordulójában éppen előfordulhat valami… A doppingot is kipróbálhatják páran, hiszen ha csak egy évig tündökölnek, már anyagilag megalapozhatják az életüket, s az is tény, hogy a jelenlegi sorozat fizikai része elképesztően megerőltető.
– S önnek mennyire megerőltető a napi adagot elvégezni a pályán?
– Hetente kétszer játszom, s engem is vonz a tét, a cél, ha például készülnöm kell az osztrák csapatbajnokságra az ötvenöt éven felüliek között.
origo.hu
Újabb részletek derültek ki a tárdi horrorbalesetről
