Méltányos a különadó

Hogyan értékeljük a kormány különadóit? Mint a költségvetés lyukait tömködő rögtönzéssorozatot, amely a társasági adó csökkentéséből és az egykulcsos adó bevezetéséből fakadó hiányt hivatott ideig-óráig pótolni? Mint a méltányos és igazságos teherviselést megvalósító intézkedést? Vagy mint a nemzetgazdaság vészesen eltorzult szerkezetének rendbetételét szolgáló kezdeti lépést?
Nemzetgazdaságunk termelőeszközeinek 54 százaléka külföldi tulajdonban van. A külföldi tulajdonú vállalatok – beleértve azokat, amelyekben a tulajdon többsége külföldieké – 2009-ben a GDP 46,6 százalékát állították elő, de a beszedett társasági adónak mindössze 38 százalékát fizették. Ha tehát a termelőeszközök tulajdonosi szerkezetére vetítjük az adóterhet, a honi gazdaság a külföldi tulajdonban lévő eszközöket terhelő adók mintegy 140 százalékát (tehát 40 százalékkal többet) fizette 2009-ben, ha pedig a különbséget a GDP alapján mérjük, a honiak terhe mintegy 25 százalékkal haladta meg a külföldiekét. Persze e számok mögött ágazati eltérések, egyedi jelenségek stb. rejlenek, amelyek aprólékos elemzést érdemelnek, és a számok évről évre változnak, de az elmúlt tíz év mindegyikében a honi gazdaság adóterhe meghaladta a külföldi tulajdonú vállalkozásokét. Mindez talán még elviselhető – ha nem is elfogadható – lenne, ha az alacsonyan adóztatott külföldi jövedelem itt maradna, és újabb beruházásokkal újabb munkahelyeket teremtene. De nem marad.
Irdatlan adózatlan jövedelmek
A külföldi vállalatok 50,8 százalékos üzemi eredményének összehasonlítása az adózás előtti 38,4 százalékával fényt vet arra, ami itt zajlik. A különbség ugyanis a kivont adózatlan jövedelem irdatlan mértékét tükrözi. A fizetési mérleg számaiban e tény visszaköszön: évente mintegy 4500 milliárd forint osztalék, kamat, juttatás, bérleti díj, polcpénz, tanácsadói díj stb. hagyja el az országot, többnyire adózatlanul. Itt is persze figyelni kell az ágazati különbségekre. Vannak olyan iparágak, azokon belül olyan vállalatok, amelyek szinte minden évben továbbfejlesztenek az olyanok mellett, amelyek eredeti befektetésük többszörösét már kivitték. Vannak ingatlancserékkel üzérkedők, és vannak, akik komoly K+F centrumokat telepítenek hazánkba. De összességében a kép egy komoly szerkezeti torzulást tükröz, amely súlyos következményekkel jár.
Az alulfoglalkoztatottság enyhítéséhez sok minden kell, de a beruházások markáns növelése elengedhetetlen. Ma már a hazai vállalkozások beruházása még az amortizációt sem pótolja, így remény sincs, hogy a foglalkoztatást növeljék. A rendszerváltás óta a beruházásokat a külföldi tőkétől vártuk – mondván, hogy nekik van tőkéjük, nekünk pedig nincs –, ami a fentiekben vázolt torzulás magyarázata is lehet. De a beruházások nem attól függnek, hogy van-e tőke, hanem attól, hogy a beruházás képes lesz-e a tőke megtérülési rátáját biztosítani. Ugyanis nem a tőke termeli a profitot, hanem fordítva, a profit hozza létre a tőkét azzal, hogy a hozam, amelyet megtakarításunkkal elérhetünk, kecsegtetőbb, mint a megtakarítás elfogyasztása. (Persze e törvényszerűség csak akkor érvényesül, ha van egy normális bankszektor és egy normális monetáris politika, ami sajnos nem a mi esetünk. De ez egy másik téma.) A jelentős adóteher-különbözet azzal jár, hogy egy adott beruházás az alacsonyabb adóterhet viselő számára magasabb megtérülési rátát biztosít, mint a másiknak, tehát ő és nem a másik jut a beruházáshoz szükséges tőkéhez. Az egyenlőtlen adóteher (és megtérülési ráta) aztán egy túltőkésített külföldi és egy alultőkésített honi szektort eredményez. A túltőkésített külföldi tulajdonú vállalatok a tőkét a nagy hatékonyságú berendezésekre fordítják, amelyek kevés élőmunkát igényelnek, miközben a honi vállalkozások alultőkésítettségét már nem lehet kompenzálni sok alacsony jövedelmezésű munkahellyel. Az eredmény a krónikus alulfoglalkoztatottság és az abból fakadó elszegényedés.
Visszaélés az erőfölénnyel
A fentiekből úgy tűnhet, hogy a kormány jó úton jár, amikor bevezeti a különadókat. Az elképzelés általános méltányosságához nem fér kétség, és ahhoz sem, hogy egy egészségesen működő társadalom számára a méltányosság és igazságosság mindennapi megvalósulása elengedhetetlen. Méltánytalan körülményekkel küszködő emberek nem építenek virágzó gazdaságot. Honfitársaink túlnyomó többsége most úgy érzi, hogy egy méltánytalan és igazságtalan világban él. Igazuk van. Merő önámítás úgy tenni, mintha a multinacionális cégeknek semmi közük sem lenne az elkeseredettséghez, mint ahogy hiba lenne kizárólag őket hibáztatni. Csúnyán visszaéltek erőfölényükkel, rendre becsapták, félrevezették ügyfeleiket, kihasználták az ország szegénységét és elmaradottságát, és vitték a pénzt. Merő vakság a tényeket lesöpörni a populista címke bevetésével, vagy – mint ahogy azt az Erste Bank vezére, Alois Tröschl teszi – fenyegetéssel válaszolni a felgyülemlett népharagra. Merő és meddő vakság, mert bizalom nélkül nincs semmi. Nincs szeretet, nincs család, nincsenek barátok, nincsenek kuncsaftok és nincs piaci részesedés. Most a külföldi tőkének azzal a brutális ténnyel kell szembesülnie, hogy elvesztette a magyar társadalom bizalmát. Ha okos, felméri, mi miért és hogyan történt. Ha nem, halad az eddigi úton, s csak az előnyök és kiváltságok kicsikarására összpontosít.
De a méltányosság, bármennyire is nélkülözhetetlen, nem elég. A kormánynak tisztában kell lenni e fontos intézkedések szándéka szerinti és várható hatásával.
Azon kívül, hogy a különadó segíti a költségvetési hiány betömését, mire számítunk? Hogyan segíti hazánk legégetőbb gondjának, az alulfoglalkoztatottság, a megosztottság és a szétszakadás oldását? Hát nem igazán. Nem hozza létre az alapvető versenysemlegességet a honi és a külföldi tulajdonú vállalkozások között, és nem szab gátat az adózatlan jövedelemkivonásnak. A különadó legfeljebb ideiglenesen enyhíti, de nem változtatja meg a fentiekben leírt mechanizmus romboló hatását, és ha huzamosan fennmarad, csak növeli a torzulást.
Nem lesz költségáthárítás
A sokak által megfogalmazott ellenvetés – miszerint a különadó azért nem jó, mert a megadóztatott cégek az adót majd áthárítják ügyfeleikre és vevőikre – téves elemzésre épül, épp úgy, mint az arra adott válasz. A piacgazdaság szereplői mindig a haszonmaximalizálására törekednek, tehát mindig annyit kérnek termékeikért és szolgáltatásaikért, amennyit a versenyhelyzet megenged, függetlenül költségeik alakulásától. Vannak oligopolisztikus (erőfölényben lévő, a versenyt gátoló) csoportosulások, amelyek egymás között megállapodnak az áremelés mértékében, és vannak olyanok, amelyek egyénileg döntenek. De a piac szereplői nem költségközvetítők, hanem haszonmaximalizáló létesítmények, még akkor is, ha az áremelkedést a költségek növekedésével szeretik alátámasztani, még akkor is, ha esetenként tényleg költségáthárítás zajlik. A kormány válasza, miszerint nem lesz áthárítás, mert „gyilkos verseny” van, szintén kérdéses. Ha gyilkos lenne a verseny, a profitmarzsok (a betéti kamatok és a hitelkamatok különbsége) minden piaci szereplő számára minimálisak lennének. Ebben az esetben viszont az adó áthárítása elkerülhetetlen lenne. De nem ez a helyzet. Az érintett ágazatok jövedelmezősége az elmúlt években nemcsak a térségben, hanem az egész Európai Unióban kiemelkedő volt. Tehát ha valamelyik érintett ágazat egybehangzóan árat emelne, a kartell jogos gyanúját alapozná meg. Erre nem a különadótól való eltekintés, hanem a versenyhivatal fellépése a helyes válasz.
A másik gyakran elhangzó ellenérv, miszerint a különadó eltántorítja a külföldi befektetőket, valószínűleg reálisabb, de ez nem feltétlenül baj. Ha a térség legnagyobb mértékű külföldi befektetésével a legalacsonyabb foglalkoztatás párosul (mint nálunk), indokolt lenne a kettő közötti összefüggést áttekinteni, mielőtt a húrt tovább feszítenénk.
Az ország most kénytelen az Európai Unió (név szerint Angela Merkel és nem Dominique Strauss-Kahn) által kijelölt költségvetési hiánycélt teljesíteni, amire csak a különadó kivetésével van lehetőség. De a különadó helyébe minél előbb a versenysemlegességet és a méltányosságot megteremtő adórendszert kell bevezetni. Ettől még messze vagyunk.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár