Amint hivatalossá vált a sydneyi program, azonnal azt kutattam, mikor rendezik a női kézi- és a férfi pólódöntőt. Pár perc múltán máris összeugrott a gyomrom: kiderült, hogy egyszerre. Aztán gyorsan el is oszlott a rémület, hiszen felidéztem, hogy a lányok még soha nem jutottak fináléba, és a vízilabdások is 1976-ban nyertek bajnoki címet legutóbb, úgyhogy a csodán ráérek majd akkor lamentálni, ha bekövetkezett.
Afelől kétség sem volt, hogy a csoportból mindkét alakulat továbbjut. A lányok két győzelemmel (Angola 42-22, Franciaország 23-22), egy döntetlennel (Románia 21-21) és egy vereséggel (Koreai Köztársaság 33-41) másodikok lettek, így a túloldalon 3. osztrákokat fogták ki. Az esélyesek nyugtalanságával várták a negyeddöntőt.
Az 1997-ben és ’99-ben Európa-bajnok, 1998-ban vb-második pólósok nehezebben csúsztak be a nyolc közé. A görögöket (7-4) és a hollandokat (16-8) még üzemszerűen intézték el, ám a horvátoktól már 8-7-re kikaptak, és ha az amerikaiakat nem gyűrik le nagy nehezen 10-9-re, még nagyobb zűrbe is kerülhettek volna, mert a jugoszlávok elleni meccs is 10-9-et hozott, csak éppen oda. Nagyágyúink szárazon tartották a puskaport, Kásás Tamás például három mérkőzésen egyszer sem talált be, az egyenes kieséses szakasz előtt mégis így bátorította Keményt: „nyugi, csak most kezdődik az olimpia”. A kapitányra rá is fért némi pátyolgatás, mert a horvát meccsen majd’ kiugrott idegességében a bőréből, ki is állították, és mivel kétmérkőzéses eltiltást kapott, az amerikaiak és a jugoszlávok elleni partit a tribünön fészkelődte végig. Aztán egészen eredeti húzásra szánta rá magát, amikor – éppen ma tíz éve – beengedte a feneketlen sydneyi éjszakába a játékosait. Csupán arra kérte őket, hagyják bekapcsolva a telefonjaikat, és úgy érjenek haza, hogy másnap el tudjanak menni edzésre. Éjféltájt a következő SMS-t kapta: „Együtt vagyunk, fél óra múlva otthon vagyunk. A CSAPATOD.” Ez már felért egy fél győzelemmel, ám a negyeddöntőben azért még meg kellett verni az előző három év kudarcaiért ellenünk bosszút forraló olaszokat.
Igaz, előbb az osztrákok jöttek – persze a női kéziseknek, ugyancsak a négy közé jutásért. Sydney és a kézilabda kapcsán mindenkinek a dánokkal szemben hatgólos előnyről elveszített finálé ugrik be, ezért sem árt rögzíteni: az osztrákok az 55. percben 25-21-es nyerésre álltak ellenünk! Ha kikapunk, senki sem sirathatja az ezüstöt, hisz nyomtalanul eltűnik a csapatunk. Az utolsó másodpercekben mentett Radulovics 25-25-re, ám az ellenfél kapusa, Dzsandzsagava a hálóból a kezébe kapta a labdát, a félvonalig robogott vele, és onnan középkezdésből a létszámfölényes akciónk érdekében üresen hagyott magyar kapuba ívelte azt. Lélegzetelállító pillanat volt, különösen, mert nem egészen egy évvel korábban, az egyiptomi férfi vb nyolcaddöntőjében ugyanilyen góllal kaptunk ki a franciáktól. Hogy még kísértetiesebb legyen a hasonlóság: mindkétszer a Kohout, Dolejs cseh bírópáros vezetett. Port Szaidban gólt ítéltek, Sydneyben viszont nem; talán nem vitte rá a lelkük őket, ezért azt mutatták, hogy Dzsandzsagava átlépte a vonalat, majd a mieink hosszabbításban továbbevickéltek.
2000. szeptember 29-én, pénteken így virradhatott fel sportújságírói pályafutásom talán legboldogabb napja. A fiú pólósok délelőtt 8-5-re legyalulták az olaszokat, Kásás Tamás négy góllal jelezte, hogy a maga részéről tényleg megnyitotta az olimpiát. A „settebello” mestere, Ratko Rudics úgy üvöltött, hogy nyakán pattanásig dagadtak az erek. Délután a kézis lányok veselkedtek neki az ugyancsak ősi ellenfél norvégoknak, akik az 1998-as Eb-n 28-14-re, egy évre rá a vb-n 24-21-re intézték el őket, és az olimpia rajtja előtti tesztmeccsen is kirukkoltak egy 41-34-gyel. Ezúttal azonban esélyt sem kaptak. Válogatottunk emberemlékezet óta legvirtuózabb és legletisztultabb játékával 28-23-ra részekre szaggatta a címvédő világbajnokot.
A magyar szurkolótábor diadalmámorban fürdött, ám egyre többekben vetődött fel: Mi legyen vasárnap? Ki merrefelé vegye az irányt? Az ütközést csak az oldotta volna meg, ha Benedekék a szombati elődöntőben kiesnek a jugoszlávokkal szemben. Ezt természetesen senki sem kívánta, de külön kérés nélkül is majdnem bekövetkezett. A végletekig eltökélt plávik szokásos, ávós keménységű védekezésüket mutatták be – a jelszó: ne csak őrizd, gyűlöld is! –, elöl pedig Trbojevics ötöt vágott, élete meccsét játszotta. Ugyanezt nem állíthattuk az egyébként is a térdével nyűglődő klasszis kapusunkról, Kósz Zoltánról. Kemény Dénes ezért a harmadik negyedben, 5-6-nál roppant rizikós cserére határozta el magát: lehívta Kószt, és beküldte helyette az akkor még zöldfülű Szécsi Zoltánt. Ő parádézott, 8-7-re fordítottunk. Pedig ha bukik, magával rántja Keményt is, akinek így utólag azt a görbe éjszakát is a fejére olvasták volna. Amikor ezt a közelmúltban felvetettem neki, rá jellemző választ adott: „Valószínűleg így van. De a meccs olyan, mint a randevú, örömmel és önbizalommal kell várni, készülni rá. Nem azzal, hogy most csődöt mondok, hanem úgy, hogy minden összejön, nagyon jó leszek.”
Ettől még, ha akkor az elődöntőben felülkerekednek a jugoszlávok, Kemény Dénes ma feltehetőleg megbecsült állatorvos Comóban. Így háromszoros olimpiai bajnok csapat kapitánya; de történetünk idején még csak az első arany fénye sejlett fel. Igaz, egyre markánsabban, mert a másik elődöntőben az oroszok kétszeri hosszabbítás árán, a 44. percben esett góllal léptek tovább a spanyolokon, és ezen úgy nekibuzdultak, hogy a hírek szerint vasárnapra virradóra egy medencényi vodkát ittak ki.
Ugyanebben az időpontban én közepes tempójú futással teszteltem az uszoda és a kézilabdacsarnok közti távot, és szűk tíz percet mértem. Nem volt vitás, hogy a pólóval kell kezdeni, és onnan még átérek a kézimeccs szünetére. A számítás első fele bevált. A pólódöntőt ezen a szinten soha nem látott különbséggel, 13-6-ra nyertük, félidőben, 8-2-nél már mindennek vége volt. Sőt, tulajdonképpen már 3-1-nél, amikor Vári Attila azt a szenzációs csavart eleresztette. Az ünnepléssel egyidejűleg megkezdődött az én egyéni versenyem is. Sajnos váratlanul nehéz körülmények között, mert „tesztelésem” idején szinte egyedül rohantam a kézicsarnok felé, most viszont fél Sydney velem szemben hömpölygött.
Nem csoda, azaz csoda, hogy a második játékrész elejére beestem. Három góllal vezettünk, de mire visszatért a légzésem, már hattal. A dánok időt kértek, majd Camilla Andersen mosolyogva készülődött középkezdéshez. Az eredményhirdetés után alkalmam nyílt megkérdezni tőle, abban a szituációban minek tudott örülni, mire azt felelte: „Annak, amit az edzőnk mondott. Hogy eddig kiválóan szerepeltünk, a második hely is nagyon szép, csak arra vigyázzunk, ne legyen túl csúnya a vége. Élvezzük a mérkőzés minden pillanatát.” Hát élvezték. Rögvest feljöttek háromra, az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy ekkor, a mi háromgólos vezetésünknél pontosan tudtuk, játékosok és szurkolók egyaránt, hogy kikaptunk. Így is lett. Az utolsó negyedórát 14-4-re rontva 31-27-re veszítettünk.
A lányok sírtak, a szurkolók hitetlenkedtek vagy átkozódtak, valószínűleg soha vissza nem térő esély illant el. Én is leforrázva indultam a sajtóközpont felé, de mire odaértem, minden a helyére került: három hetet töltöttem e földön kívüli szépségű helyen, az Olimpia nevű bolygón, és a záró napon a három kajak-kenus elsőséggel együtt négy magyar aranynak tapsolhattam.
Eggyel többnek, mint nyolc évre rá, Pekingben, tizenhat nap alatt.
origo.hu
Bayer Zsolt: Erről van szó!
