A megnyitó előtt még nem tudjuk, hol kezdődik a kiállítás, és hol van vége. Az első vitrinekben fekete címkés cseresznyepálinkát, barna címkés barackpálinkát látunk, meg vérnarancslikőrt, diólikőrt, kevertet, Éva vermutot, Chartreuse-t, Lánchíd brandyt, Hubertust és az elegáns likőrnek szánt Isolabellát, amely utóbbi azonban nem lett igazán népszerű az elszánt propaganda ellenére sem. A terem belsejében áll a rekonstruált világkiállítási pavilon, szilvóriumokkal, gyógyfüves likőrökkel, amelyek nyilván máig fogyaszthatók lennének.
Az angyalföldi szeszkészítményekről az első adat 1840-ből származik. A Hazai Likőr-, Rum- és Szeszárugyárnak a győri származású Léderer család volt az első tulajdonosa. Ők állították elő évtizedeken át a magyarországi szeszek negyedét, és a trencséni üzemüket helyezték át Angyalföldre. A szeszáruk mellett ecetek, szörpök is készültek, sőt még kölni is. A háborút a gyár átvészelte, újraindult régi termékeivel, majd államosították.
Gerencsér Emil, aki a szeszgyár igazgatója volt a hatvanas évektől egészen a gyár bezárásig – 1991-ben a Zwack vásárolta meg az üzemet, s még 1996-ig zajlott a termelés – az ötvenes években segédmunkásként került Angyalföldre, néhány év pálinkás tapasztalattal a háta mögött, s aztán haladt felfelé a ranglétrán. Mint mondta, a magyar szesziparnak mindig volt néhány exportképesnek tartott terméke, mint például a Hubertus, a Kuba rum, a bonbonmeggy, és persze a nem eredeti recept alapján készült Unicum. Ezeket a termékeket az akkori NSZK-ba, NDK-ba, Romániába, Dél-Amerikába adták el. Az angyalföldi gyárat később beolvasztották a Magyar Likőripari Vállalatba, majd a Budapesti Likőripari Vállalatba. Az egykori igazgató szerint – aki magángyűjteményével jelentősen hozzájárult a kiállításhoz – a magyar szeszek döntő minőségromlását az okozta, hogy a Szovjetunióba hatalmas tételekben kellett szállítani a termékeket a nyolcvanas években. Gerencsér egyébként nagyon drukkol a mai magyar prémiumpálinkásoknak.
origo.hu
Kagylók menthetik meg a Balatont?
