Sport, politika

Egy sportoló ne ártsa bele magát a politikába! – hallottuk már rengetegszer a dörgedelmet, amit több szempontból sem értettem soha. Ha a politika évtizedek óta rendszeresen beleártja magát a sportba, miért ne működhetne ez fordítva is? S miért pont a sportolót zárnák ki a politikából? A színész, az újságíró, az orvos, a jogász, a közgazdász, a tudós, a gazdálkodó, a vállalkozó s mindenki más politizálhat, csak a sportoló nem? Vagy a többiek sem, mert politikusnak születni kell? Érdekes, hogy az említett tiltás a közelmúltban rendre jobboldali, konzervatív beállítottságú sportolók kapcsán merült fel, vagy éppen zenésznél, emlékszem, Ákos például megkérdezte egy reggeli tévéadás vendégeként az őt faggató műsorvezetőt: Ne haragudjon, rajtam kívül más művésztől érdeklődött már, hogy milyen a politikai beállítottsága? Zavart hebegés volt a válasz…
A politika kifejezés a görög polisz szóból ered, eredeti jelentése közélet, ebben az értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, politizál. A politika a csoporton belüli döntéshozatali folyamat, avagy a cselekvés taktikája. S a taktikával már meg is érkeztünk a sporthoz, de az eredeti értelmezés sem zárja ki, sőt, éppen ellenkezőleg, hogy bárki politizálhasson. Leginkább az előző rendszer ludas ebben a kizárós sztereotípiában, hisz mindenkinek megszabták, mit tehet és mit nem. A különböző társadalmi csoportokból, rétegekből kiemeltek néhány embert – színészt, sportolót, bányászt, tudóst, parasztot –, díszpintyként beültették őket a parlamentbe vagy a helyi tanácsba, a kulcspozíciók, a döntési jogkörök pedig megmaradtak a „hivatásos elvtársaknak”.
A sport eleve síkos talajnak számított akkoriban, mert egyrészt hivatott volt képviselni a kommunista rendszer fensőbbségét a kapitalizmussal szemben, másrészt viszont acélozta a nemzeti identitástudatot, ami nem kívánatos mellékterméknek számított. Nem véletlen, hogy a magyar sporttársadalom zöme – megnyilatkozásai, állásfoglalásai alapján – manapság is sokkal inkább jobb-, mint baloldalinak vagy liberálisnak mondható, függetlenül a nagypolitikai aktivitástól, párthovatartozástól.
Ilyenkor jön az az ellenérv, hogy ha egy sportoló leteszi a voksát az egyik oldal mellett, azzal megosztja a rajongóit. Erre mondom én, ha így is van, ez legyen az adott sportoló problémája, ne azé, aki annyira „óvni” akarja ettől. Ráadásul a visszavonulás után, a civil életben az egykori versenyző már máshogy viszonyulhat szurkolótáborához. Amely egyébként, ez sem titok, jellemzően szintén rokon jegyeket hordoz magán, elég elmenni bármilyen sporteseményre, s belehallgatni a rigmusokba, vagy csak egyszerűen a drukkerek beszélgetésébe.
Schmitt Pál olimpiai bajnokból vált köztársasági elnökké, felesége, Makray Katalin ötkarikás ezüstérmes. Világszerte egyedi elnöki pár, de nem azért, mintha tiltanák bárhol is az efféle előmenetelt. Az október 3-i önkormányzati választásokon is számos egykori kiváló sportember (Borkai Zsolt, Garaba Imre, Hanzély Ákos, Storcz Botond, Pető Tibor, Kozmann György) mérette meg magát, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Jól tették, hogy belevágtak, mint ahogy azt is, ha többé nem teszik.
Csak hadd döntsék el ezt maguk.