Egyik legjobb tőzsdefilmnek s a rendező, Oliver Stone életműve fontos darabjának tartják az 1987-ben készült Tőzsdecápákat. Ez nem csupán a film érdeme, hanem az időzítésé is.
Stone a nyolcvanas-kilencvenes években remek érzékkel nyúlt az Egyesült Államokat érintő legkényesebb politikai témákhoz, s Hollywood élő lelkiismereteként pontos esetleírásokkal szolgált, amelyekben az egyoldalú világlátás még nem kerekedett felül magán a világon, amelyet a rendező bemutatni szándékozott. Bár a rendező Oscar-díjas vietnami témájú alkotása után (Szakasz) eredetileg az ötvenes évek kvíz-show botrányairól forgatott volna, ráérezve a körülötte zajló nagy gazdasági változásokra, figyelő szemét a Wall Streetre vetette.
Amerikában a nyolcvanas évek közepére kezdtek igazán beérni a reagani évek fellendülésének gyümölcsei, de egyben e fellendülés árnyoldala is egyre erősebben mutatta meg magát. A kormány által is támogatott gazdasági decentralizációnak olyan nagyipari központok estek áldozatul, mint például Detroit. A mamutcégek kizárólag profitjuk maximalizálásra törekedtek, s megkezdődött az egyes iparegységek kiszervezése (outsourcing) a határokon kívülre, előbb Mexikóba, majd a még kedvezőbb foglalkoztatási adottságú területekre (Dél-Amerikába, Ázsiába). A globalizációs folyamatok elején erőltetett expanzióba kezdő vállalatok tőkebevonása mindinkább a tőzsdén keresztül valósult meg, a bróker hamarosan a születendő új kor, a globalizált gazdaság hősévé vált.
A Wall Street eközben az átlagember számára a legújabb kori amerikai álmot testesítette meg: a mindenki számára elérhető meggazdagodás illúzióját nyújtotta. Tökéletesen fejezte ki eme életérzést a Tőzsdecápák, hatása pedig számokban is tetten érhető: dacára a némileg közhelyesen megrajzolt antihősöknek, „a pénzvilágban mindenki bűnös” gondolatkörének, a bemutatót követően sztárszakmává vált a bróker, tömegek képzelték el életüket tőzsdeügynökként a nagy pénz reményében.
Rövid időn belül másodszor gyakorolt egyébként ekkora hatást hollywoodi film a munkaerőpiacra (elsősorban persze azokra, akik szerényebb körülmények közül szerettek volna kitörni, és hírnévre, gazdagságra vágytak). A hetvenes évek Watergate-botránya után az oknyomozó újságíró vált népi hőssé. A történetet népszerűsítő film után az ilyen riporter szakmai és társadalmi megbecsülésnek örvendett, s az etika és erkölcs felkent védelmezőjeként lépett fel a hatalmat gyakorlókkal szemben.
A brókerség persze elsősorban a gyors meggazdagodást jelentette a tömegek szemében, ám ez a hivatás – az oknyomozó újságíró vélt erkölcsi felsőbbrendűségével szemben – egyben kínzó morális dilemmával párosult. Ezt a dilemmát nem is próbálta palástolni a Tőzsdecápák, hogy is tehette volna: a film elkészülte idején zajlott minden idők egyik legnagyobb bennfentes kereskedési botránya a Wall Streeten, amelynek eredményeképp az érintettek közül Dennis Levine két év börtönbüntetést és 362 ezer dollár pénzbírságot kapott, Ivan Boeskyt pedig 3,5 év börtönbüntetéssel és százmillió dolláros pénzbírsággal sújtották. Boeskyt a Time magazin egyenesen Rettegett Ivánnak nevezte, s címlapjáról Az Önök pénzén keresett milliókat felirat mögül kacsintott az olvasókra.
Nem véletlen, hogy a két tőzsdeügynök jelleme visszaköszön a Tőzsdecápák kíméletlen bróker főhőse, Gordon Gekko karakterében, aki Oliver Stone szerint legalább öt pénzügyi szakemberből, tőzsdén meggazdagodott milliárdosból lett összegyúrva. Így született meg minden idők egyik legnépszerűbb antagonistája a vásznon, aki méltó párja a hasonló módon összeillesztett bűnügyi filmek szupernyomozójának, Sam Spade-nek és a thrillerek legtökéletesebb sorozatgyilkosának, Hannibal Lecternek is.
Gekko a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején feltörekvő új generáció irigylésre méltó karakterévé vált, aki az átlagember számára elérhetetlen jóléttel és technikai felszereltséggel rendelkezett, és ezeket az eszközöket maradéktalanul felhasználta karrierje további előmozdítására. Hogy mást ne említsünk, például mobiltelefonja volt, amely hamar státusszimbólummá vált (az ekkoriban, a kilencvenes évek elején telefóniá-ban igencsak lemaradt Kelet-Európában még inkább). „Én mondom, új kor küszöbén állunk” – állította Gekko pártfogoltjának, majd meggazdagodása legfőbb titkát elárulva hozzátette: „a legértékesebb árucikk, amit ismerek, az információ”.
És igaza volt, igaza lett.
Nem sokban különbözik ebben a nyolcvanas évektől a film most mozikba kerülő folytatása sem, s talán épp emiatt nem is nagyon tud újat mondani. Mert kevés eredetiség van abban, hogy az üzletben nincs barátság, ám az 1987-es film mindezt szállóigévé vált mondatokkal adta elő. Például: „Akinek barát kell, tartson kutyát” – mondta sommásan a tőzsdecézár. Igaz, ez sem túl eredeti, hiszen Harry Truman mondásának parafrázisa („ha Washingtonban barátot akarsz, szerezz egy kutyát”), de a film ebben is rátapintott a lényegre: a hatalom központja immár kevésbé Washington, mint New York, a pénz fővárosa. Az első rész mottója („A kapzsiság jó”) szintén minden idők legsikerültebb mozis aranyköpései közé emelkedett, ámbátor ugyancsak egy nagy irányzat jelszavát visszhangozta. Nem csak arról van szó, hogy Ivan Boesky 1986-ban a Berkeleyn tartott beszédében azt mondta, „véleményem szerint a kapzsiság egészséges. Egyszerre lehetsz kapzsi, és közben még mindig jól érezheted magad a bőrödben.” Ivan Boesky mondatai az extrém libertárius felfogást tükrözik, az önmagát megvalósító „hősök” társadalmi rendszere mellett tesznek hitet. Ám ezeknek a hősöknek az apoteózisa már Ayn Rand 1957-es tézisregényében (Atlasz vállat von) megtörtént, vállalatigazgatók egész nemzedéke nőtt fel (és jutott a csúcsra a nyolcvanas évek elejére) azon a filozófián, amely a kapzsiságot és az önmegvalósítást a környezetet is felfelé húzó össztársadalmi jóként állította be.
Nézők milliói tehették magukévá ezt a gondolatot, amikor a mozi megtekintése után a tőzsdeszakma irányába indultak el. Ugyanakkor, dacára a szakmai és anyagi sikereknek (színész-Oscar-díj a főszereplő Michael Douglasnak és 43,8 milliós jegybevétel a 15 milliós gyártási költségek ellenében), a film nem teremtett igazi műfajt, s még csak a téma sem lett népszerűbb. A néző számára túl távoli volt a pénzügyi szektor szaknyelve, a részvényindexek és a tőzsde zárt és ismeretlen világa, hogy tartósan népszerű filmek sorát indítsa el, gazdaságiprobléma-felvetései pedig túl intellektuálisak voltak ahhoz, hogy később is tömegigény mutatkozzon az ilyen filmekre. (A nyolcvanas évek akció- és kalandfilmjein, sci-fi és vígjáték-kasszasikerein szocializálódó milliók átlagéletkora rohamosan csökkent, s ezek a műfajok jóval kiismerhetőbb alaphelyzettel, konfliktusokkal szolgáltak, amelyek nemcsak könnyedebb szórakoztatást kínáltak, de biztosabb bevétellel is kecsegtettek a forgalmazók számára, ezért érthetően vonzóbbak voltak a hollywoodi stúdiók számára is.) Egy-egy szórványfilmet leszámítva (Csődtömeg,1999; Brókerarcok, 2000) így a következő másfél évtized nem termelte ki a maga Gordon Gekkóját, igaz, a kilencvenes évek és az ezredforduló nem is kínált olyan katartikus pénzügyi krízist, amilyen 2008-ban bekövetkezett.
A kilencvenes években ráadásul emberek milliói próbáltak szerencsét a tőzsdén az internetboommal, s a kivételesen kevesek bizonyítékai lettek annak, hogy bárki meggazdagodhatott a dot.com-őrületben. A sok, azóta a süllyesztőben eltűnt cég mellett a Yahoo, a Google és a YouTube sikere példa erre.
Ám a „bolondok aranya” csak kevesek számára vált valódi arannyá. „A legtöbben találomra fektetnek be, én nem bízom magam a véletlenre” – mondta ki Gekko már 1987-ben a kisemberek által meg nem fogadott szabályt, s az újabb és újabb botrányok is azt a képzetet erősítették, hogy megbízhatóan csak bennfentes információkkal, csalással lehetett igazán nagyot fogni a részvények zavarosában.
Mindezen érzéseket erősítette a közvéleményben a 2001. szeptember 11-e utáni krízis, valamint a 2008-as gazdasági válság, amely nyugdíjalapokat vitt el, ingatlanlufit pukkasztott ki, s immár közvetlenül hatott a középosztály megtakarításaira. Emiatt is gondolhatta az időközben Fidel Castróról készített elfogult és megosztó dokumentumfilmekkel, George W. Bush elnökségéről (W.) és a World Trade Centerről játékfilmmel megemlékező Oliver Stone, itt az ideje a tőzsdevilág manipulációiról szóló újabb darabnak. Mivel a rendező eddig még egyetlen folytatást sem készített, elhihetjük neki, hogy nem anyagi szempontok vezérelték Gordon Gekko történetének leporolásakor, s kétségtelen tény, hogy a pénzügyi világválság miatt egy ilyen film most szélesebb közérdeklődésre tarthat számot, mint bármikor az utóbbi húsz esztendőben. A Tőzsdecápák – A pénz nem alszik viszont a legritkább pillanataiban képes szem előtt tartani azt a szélesebb aspektust, amelyre reflektálni kíván, ehelyett a történetet elsodorja a hollywoodi melodráma, az érzelmek sűrűjében pedig egy elfogult rendező igyekszik olykor-olykor leleplezőként viselkedni a pénzvilág korrupt hétköznapjaiban.
A Tőzsdecápák folytatása Gordon Gekko sikeres újrakezdésének története, s a film konklúziója minden szándéka ellenére az, hogy csak a pénz boldogít, s annak megszerzése érdekében semmi sem lehet elég drága. Ennek megfelelően hiába a pénzügyi hitelességre, atmoszférateremtésre tett suta kísérletek, a globális pénzügyi összeesküvésekre vonatkozó közhelyszerű utalások, a közeg csak kelletlen ürügy, és csupán egy a film megoldandó konfliktusai között. A tőzsdére vonatkozó részek súlytalanná válnak, s olyan papírízű problémahalmazként kerülnek a vászonra, mint akármely hollywoodi szórakoztató filmben. A film legelső pillanatától kezdve pontosan tudhatjuk, hogy a stúdiórendszer szabályainak megfelelően kire milyen sors vár. Egyetlen dolog biztos: a bankok sosem uralták ennyire a világot, mint napjainkban.
Ez a meglátás azonban még a devizában eladósodott magyarok számára sem lehet katartikus felismerés.
A félresiklott dramaturgiát súlyosbítják a sikertelen magyar termékelhelyezési kísérletekre emlékeztető burkolt reklámok: jelenetek sora csak azért került az alkotásba, hogy a szponzori szerződésnek eleget tegyenek (egy kínos motoros jelenetben a Ducati, a dedikáláskor a könyvesbolthálózatáról ismert Borders, egy vendéglátós részben pedig a Heineken dörzsölhette tenyerét, a néző pedig hitetlenkedve a szemét). Ez nemcsak a rendezőhöz, hanem témájához is méltatlan magatartás, ám jól példázza, hogy az üzleti siker érdekében el lehet felejteni még az alkotás eredeti motivációját és célját is.
A Tőzsdecápák folytatásában egyértelműen megfogalmazódik, hogy minden úgy van, ahogy húsz évvel ezelőtt, csak, ha lehet, minden még rosszabb lett. Még kevesebbek kezében összpontosul a világ feletti uralom, az információ még mindig a legértékesebb termék, s ahogy Gordon Gekko fogalmazott kifejezően, a kapzsiság még mindig jó, de most már törvényes is. A film némiképp didaktikus, ám legsikerültebb jelenetében mégiscsak mellbevágóak a Michael Douglas alakította bróker egy egyetemi előadáson tett triviális megállapításai, és szomorú képet festenek a globalizált világ erővonalairól (például, hogy a világ pénzforgalmának négyötöde nem termelést, hanem szolgáltatást fedez).
Összességében azonban a film nem több azoknál a színes szappanbuborékoknál, amelyeket a mű prológusában és epilógusában fújnak a kisgyerekek. Stone kísérlete ezúttal nem járt sikerrel. Míg a Tőzsdecápák magánéleti és romantikus futamai a megváltozott életmód és egy egész (új?) társadalmi osztály státusszimbólumaiként kerültek vászonra 1987-ben, addig a folytatásban mindez súlyponti elemmé és öncélúvá vált. Igaz, ennek is megvan a maga szimbolikus jelentése, de ellentétes a rendezői szándékkal: a film szlogenjét szó szerint vették a kapzsi és csakis a könnyű profitra berendezkedett filmstúdió producerei – mi pedig szegényebbek lettünk egy illúzióval.
origo.hu
Kibillen a Balaton a medréből egy hurrikán miatt
