Nem előzmények nélküli ez a siker: több alkalommal kapott már elismerést az őszi tárlaton, legutóbb az Endre Béla festőművészről elnevezett díjat. Mikor kezdődött kapcsolata Hódmezővásárhellyel?
– A képzőművészeti főiskola első évének elvégzése utáni nyáron, 1972-ben dolgoztam a művésztelepen, több későbbi művészkollégával, Károlyi Zsigával, Körösényi Tamással, El Kazovszkijjal, Szikora Tamással, Drozdik Orsolyával. A művésztelep vezetője egy nagyszerű mester, Szabó Iván szobrászművész volt – amikor együtt mulatott a fiatalokkal, csak éjfél után lehetett ismételni a népdalokat. Megragadott a vásárhelyiek művészetszeretete, az emberekből is az a tisztaság sugárzott, mint a képekből. Sosem felejtem el azt a forró nyári napot, amikor plein air festés közben kinyílt az egyik ház kapuja, és kijött egy néni, kis kosár almával és friss vízzel kínált. A művésztelep zárásaként a főiskolások a múzeumban egy kiállításon mutatták be az alkotásaikat, amelynek a megnyitója nagyon hangulatosra sikerült. Megismerkedtünk Gallyasi Miklós bácsival, a költő-muzeológussal, akivel nagyokat beszélgettünk. A feje fölött egy nagy Kohán-kép lógott a falon, egy szoptató anya, nagyon szép, erős munka. A mai napig is nagyra tartom Kohán életművét, amely az alföldi festészet fantasztikus, Tornyai Jánostól, Rudnay Gyulától Holló Lászlón át Németh Józsefig ívelő vonulatába illeszkedett. A világban elindult egy másféle gondolkodásmód, miközben a vásárhelyi festészetet a lokálpatriotizmus valahogy burokban tartotta. Kohán mégis egyetemes hangot tudott megütni, elgondolkoztam azon, milyen erővel szólt volna bele az újexpresszív festészet alakulásába, ha jelentőségének megfelelően tudott volna bemutatkozni külföldön is az ötvenes-hatvanas években.
– Kohán életműve majd fél évszázada lezárult, de a helyzet mintha nem sokat változott volna. Ön szerint miért?
– Azt gondoltam, a szögesdrótok lebontásával együtt eltűnik majd az Ostblokk fogalma is. De úgy veszem észre, hogy ez máig nem történt meg. A magyar művészet megítélése változatlan maradt. Többek között azért, mert a kultúrdiplomácia nem fókuszál a kortárs magyar művészetre. Itt volt egyszer nálam az a jeles orosz művészettörténész egy nagy angol gyűjtő társaságában, aki világhírű alkotót csinált például Kabakovból, és azt mondta: a maga képei a világ bármely múzeumába beillenének, egy baj van csak: hiányzik mögülük az ország. Más országok szívvel-lélekkel támogatják művészeiket, itthon valahogy a pesszimizmus és az önlebecsülés a jellemző. Problémáink okát tehát nemcsak másban, magunkban is kell keresnünk.
– Ez az önvizsgálat, az egyéni sors és a társadalmi háttér, a múlt és a jelen, a szabadság és a diktatúra kérdése az ön képeiben újra és újra felbukkan. A családi fotóalbumok képeitől eljut a történelmi tablóig, amelynek részesei vagyunk…
– Hétköznapi történetek a címe annak a három tondóból álló sorozatnak, amelyet egy tájképpel együtt adtam be a hódmezővásárhelyi tárlatra. Kimondottan készültem a kiállításra, nem valamit küldtem, hanem olyan új munkákat, amelyek a jelenleg engem foglalkoztató problémákat vetik fel, és ezeket később talán nagy méretben is megfestem. Azt hiszem, e hétköznapi történetekben benne van minden, ami körülöttünk sűrűsödik, nincs szükség nagy gesztusokra, patetikus megnyilvánulásokra.
– Azon kevés kortárs magyar művész egyike, akik kíváncsiak a többiek műveire is. Gyakran vesz részt megnyitókon, sőt, gyűjti is kollégái alkotásait. Hogyan kezdődött ez a szenvedély?
– A kilencvenes évek elején, a velencei biennálén való részvételem után a képeimet külföldön, Németországban, Hollandiában, stb. a galériák magas árakon adták el. Itthon pedig amikor jöttek a gyűjtők, és a műveimért olyan nagyságok munkáit kínálták, mint Vajda Lajos, Czóbel Béla vagy például tanáraim, Barcsay Jenő, Szentiványi Lajos, a cserékkel gyermekkori álmaim teljesedtek be. Azután érdekelni kezdtek a kortársak is, vásárolni kezdtem pályakezdő művészek alkotásait, létrejött egy valóban tekintélyes gyűjtemény, amelynek egy-egy szeletét időnként bemutatom.
– Tavaly például a hiperrealizmus alkotóinak műveit állította ki a magángyűjtők tárlatán a Műcsarnokban. A napokban az irányzat vezető magyar mestere, Lakner László kiállítását nyitotta meg a Fészek Galériában. Honnan ez a megkülönböztetett érdeklődés kollégája művei iránt?
– Arra a megdöbbentő pillanatra vezethető vissza, amikor tizennégy évesen a székesfehérvári Csók István Képtárban megláttam Lakner László Engedelmesen című képét, amelyet a XX. századi magyar festészet egyik csúcsteljesítményének tartok. Ez a mű örök mementóként vetítette elénk a diktatúrák természetrajzát, megmutatta, hogy az embert meg lehet alázni, el lehet pusztítani, hátratett kézzel szögesdróttal megkötözni és arccal a földbe elkaparni egy ismeretlen helyen, de az igazságot soha nem lehet elpusztítani. Csoda, hogy a kép látható volt egyáltalán a hatvanas évek Magyarországán. Másféle csoda volt azután húsz évvel később, amikor a velencei biennálén képviselhettem hazámat, s egyszer csak megjelent az az ember, akinek a műveit mindig csodáltam, de főiskolásként nem éreztem magam elég érettnek, hogy bekopogtassak hozzá, azután pedig ő külföldre kényszerült; a magyar pavilon előtt odalépett hozzám, kezet nyújtott, és azt mondta: Lakner László vagyok, szerepeltünk már több kiállításon együtt.
– Talán ezekből a mozzanatokból is belekerül valami abba a nagymonográfiába, amelyet az ön Dávid fia, diplomadolgozatát továbbfejlesztve Lakner művészetéről ír. De az ön munkásságával kapcsolatos irodalom is gyorsan gyarapodik. Donald Kuspit könyvét, amelyben az életművének külön fejezetet szentel, Angliában egyetemi tankönyvként használják már, és az ön művének reprodukciója került Piotr Piotrowski nemrégiben Londonban megjelent műve borítójára. Jövőre az athéni Frissiras Múzeumban rendeznek nagyszabású tárlatot műveiből. Ezen sikerek tükrében mit jelent a vásárhelyi Tornyai-plakett?
– Nagyon sokat. Egyrészt, mert óriási elismerés, másrészt, mert Tornyai János művészetét nagyon szeretem, a gyűjteményemben is találhatók művei. Őserő sugárzik minden mozdulatából.
origo.hu
Megerősödik a szél, de több lesz a napsütés is
