Valószínűség-számítás és politika

A valószínűségek elméletének – a véletlen matematikájának – felfedezője alighanem Blaise Pascal volt, aki 1654-ben írt levelet a kockajáték törvényszerűségeiről barátjának, Pierre Fermat-nak. Alig több mint százharminc év múlva Nicolas de Caritat, aki az elődeihez hasonló zseni volt, már a társadalomtudományokban, sőt, a politikában is alkalmazta a valószínűség-számítást, prognosztizálva vele a demokratikus viszonyok között születő választási eredményeket. Condorcet, a rendíthetetlen demokrata a francia forradalom alatt sem hagyott fel kutatásaival, kiadta a szavazatok többségén alapuló döntések és a valószínűség-számítás összefüggését elemző művét, amellyel alaposan felbosszantotta a jakobinus diktatúra későbbi vezérét, Maximilien Robespierre-t. A „megvesztegethetetlen” nem tűrhette az ilyesfajta „tudományos szőrszálhasogatást”, így Condorcet is áldozatul esett – más tudósokkal együtt – a jakobinus terrornak.
Eszem ágában sincs tudománytörténeti ismeretekkel traktálni az olvasót. De rögtön meglátják, hogy a valószínűség-számítás és a politika, ahogy ezt már Condorcet is felvázolta, igencsak összefüggenek, s hatást gyakoroltak Magyarországon a 2010. áprilisi országgyűlési és az októberi önkormányzati választásokon. Ez az összefüggés akkor is fennállt, ha erről a választópolgárok, akik leadták a szavazataikat, mit sem sejtettek, és soha nem hallottak a fent említett francia úriemberekről. Ha viszont igaz, hogy a Fidesz–KDNP átütő sikere, „a szavazófülkék forradalma” jó eséllyel megjósolható volt, és a tavaszi eredményt az önkormányzati választások eredménye egyértelműen megerősítette, értelmetlen és disszonáns jeles értelmiségiek búsongása a demokrácia pusztulásán.
A siratóének első szólamát Halmai Gábor alkotmányjogász, az Országos Választási Bizottság volt tagja adta elő néhány hónapja az Élet és Irodalom hasábjain, amihez azután a „ballib” értelmiségi holdudvar számos tagja csatlakozott. Mintha bizony a Fidesz–KDNP áprilisi, átütő győzelme véletlen sorscsapás lett volna, nem pedig a plurális demokrácia, a többpárti politikai váltógazdaság működésének kiszámítható következménye. A demokrácia nem más, mint vég nélküli tanulási folyamat, amelynek során soha nem lehet elérni az ideális társadalmi és gazdasági berendezkedést (ez csak a totalitárius diktatúrákban sikerül, legalábbis a vezetőik szerint). Minden újabb választás próbálkozás a viszonyok tökéletesítésére, trial and error, mint az informatikai rendszerekben.
Hasonlatként utalva a kockajáték közismert gyakorlatára, kijelenthetjük: Magyarország egy évszázad leforgása alatt, 1918 és 1989 között kipróbálta valamennyi államformát és társadalmi rendszert, azaz elvégezte az összes lehetséges, sikerrel kecsegtető politikai kísérletet. Sokszor, talán túl sokszor is forgott a kocka felettünk: mint ismeretes, egy évszázada még királyság voltunk, aztán népköztársaság (Károlyi Mihály elnökletével), majd tanácsköztársaság, majd ismét királyság (ezúttal király nélkül, Horthy Miklós kormányzóságával). Utóbb, a második világháború után újra köztársaság, aztán ismét népköztársaság, és 1989. október 23-tól újra köztársaság. Kevés állam van a XX. századi Európában, mely ennyi metamorfózison ment keresztül, úgy, hogy közben a területének kétharmadát és a népességének egyharmadát még el is veszítette.
De térjünk most át a rendszerváltás utáni periódusra, ugyanis ott is azt látjuk, hogy két évtized alatt, ezúttal a nagyhatalmak kényszerítő befolyása nélkül a magyar választók minden létező politikai variánst kipróbáltak, nyilvánvalóan azért, mert nem voltak elégedettek a döntésük következtében kialakult társadalmi és gazdasági rendszerrel.
1990 májusában, a szabad és demokratikus választásokon a Magyar Demokrata Fórum kapta a legtöbb szavazatot, de a játszma, amely az 1989-ben elfogadott szabályok szerint folyt, kiábrándító eredménnyel zárult. Aztán 1994-ben következett „a baloldali földcsuszamlás”, „fordult a kocka”. Kétharmados felhatalmazás a baloldalnak, „hogy a szakértelem jusson kormányra”. A lehetőséget, hogy változtassanak a rendszerváltás „sarkalatos törvényein”, vagyis korrigálják az 1989-es rendszert, Horn Gyuláék elmulaszották. Újabb rossz dobás.
Aztán jött a mérsékelt jobboldali koalíció, a Fidesz vezetésével, korlátozott felhatalmazással. Eredménye nem volt elég meggyőző a társadalom számára, és a baloldal, amely kézben tartotta a közvéleményt befolyásoló médiát, meggyőzte a társadalmat, hogy ő majd igazságosabban működteti a kapitalizmust, mint a Fidesz. De ez a variáció sem jött be. Amit a többség 2006-ban még nem fogott fel a kommunikációs gőzhenger és az új, még reményekre jogosító miniszterelnök miatt. Megint rossz volt a dobás, megtévesztésen alapult a választás, amit az őszödi beszéd egyértelműen bizonyított. Ekkor jelennek meg a feliratok az autókon: „Én nem szavaztam Gyurcsányra!” És a játékosok – a magyar társadalom tagjai – négy évig várták, hogy kipróbálhassák az újabb, eddig még soha nem próbált variációt.
Ezek után már valószínűsíteni lehetett, hogy az egymás után következő hatodik szabad választáson, 2010-ben a Fidesz–KDNP jut kormányra. Csak az volt a kérdés, hogy megkapja-e egyedül a kétharmados felhatalmazást, azaz a lehetőséget, hogy változtasson az 1989-ből örökölt játékszabályokon. Orbán Viktor győzelme a közvélemény-kutatások alapján borítékolható volt, de győzelmének aránya nem volt előre látható. Olyan, kétségbevonhatatlan legitimitású formáció alakult ki, ami eddig még soha nem fordult elő a magyar történelemben. Most a mérsékelt jobboldal kormányozhat teljes felhatalmazással, amit a választók akarata nem, csak az 1989-ben létrehozott demokratikus intézményrendszer szorít korlátok közé.
A matematika és azon belül a valószínűség-számítás bizonyos jelenségei, ennek érzelmi vonatkozásai kétségtelenül jelen vannak a politikában, befolyásolják a választásokat. Ilyen például „a győzteshez húzás” jelensége, mely sok tekintetben befolyásolja az országgyűlési választások után fél évvel rendezett önkormányzati választások eredményét. A választók többsége rendszerint arra a pártra szavaz, mely az országgyűlési választásokon győzött. Úgy, mint 1994-ben, 1998-ban vagy 2002-ben. Vagy mint most, 2010 október 3-án. Az emberek közül sokan egyfajta játéknak tekintik a választást, amelyben a győztesek között szeretnének lenni. De ki tehet azért szemrehányást, hogy a homo ludens időnként erősebb a zoon politikonnál?
A magyar választópolgárok az utóbbi húsz évben szinte minden változatot kipróbáltak, megadták az összes esélyt a mérsékelt pártoknak, ahogy ez egy tisztességes demokráciában elvárható. Az összes lehetséges kormánykoalícióval próbálkoztak, jobboldali és baloldali pártokkal egyaránt. Ugyanakkor távol tartották a hatalomtól a szélsőséges pártokat (az 1990-ben és 1994-ben még nem esélytelen, bár a parlamenti küszöbben elbotló Munkáspártot, majd 1998-ban a parlamenti párttá váló MIÉP-et, illetve a 2010-ben az MSZP-t is megszorongató Jobbikot.)
Most a demokratikus viszonyok között már-már valószínűtlenül nagy hatalmat összpontosító Fidesz–KDNP-n múlik, hogy él-e az önkormányzati választásokkal megerősített, példátlan felhatalmazással a politikai rendszer átalakítására és a gazdaság fellendítésére. Világos, hogy belátható időn belül nem tér vissza ez az esély, a „történelmi pillanat”. A mérsékelt jobboldalnak lehetősége nyílik arra, hogy átalakítsa a demokratikus játékszabályokat, új alkotmányt fogadtasson el kétharmados parlamenti többséggel, azaz rendelkezésére áll minden eszköz, amit az eddig kormányzó pártok nem mondhattak el magukról. És ha csökkenti az ország eladósodottságát, eredményeket ér el a gazdaság konszolidálása terén, sikerül visszaszorítania a munkanélküliséget, az sem elképzelhetetlen, hogy a magyar választók kedve, legalábbis egy időre, elmegy a további kísérletezéstől. Az viszont valószínűsíthető, hogy a magyar választók belátható időn belül nem adnak újabb kétharmados többséget a kormányzásra sem a baloldalnak, sem a jobboldalnak. Az esély, ami az önkormányzati választások után nyílik meg a Fidesz–KDNP-nek, és mondjuk 2011 végéig még fennáll, nem tér többé vissza.

A szerző újságíró