A nemzethalál elmélete

Felzabáljuk a jövőt, levágjuk az aranytojást tojó tyúkot, szétszórjuk a fiatalok jövendő nyugdíját, biztos úton haladunk az államcsőd és a teljes összeomlás felé – nagyjából e kijelentések mentén foglalhatók össze azok a kirohanások, amelyek ihletői a jövő évi adótörvények és a költségvetés tervezetei. Ezek a finomnak és helytállónak nehezen nevezhető észrevételek nagyjából arról szólnak, hogy Európa egyik legkisebb államháztartási hiányával, az államadósság csökkentésével és az adóterhek mérséklésével 2011-ben a kormány a magyarság újabb kataklizmáját készíti elő. Akkor, amikor csakugyan a teljes összeomlás szélén álltunk – az eltitkolt 2006-os megahiány vagy a válság betörésének előestéjén –, a mostani kritikusok egy része még felfelé tartó Magyarországot, helyreálló bizalmat, növekvő gazdaságot vizionált.
Amikor hazánkat a nemzetközi hitelminősítők az elmúlt négy-öt évben feketelistára küldték, az indokok között első helyen mindig a döbbenetes mértékű államháztartási hiány, a csillagászati összegekre rúgó adósság és a folyamatosan bizonytalan politikai helyzet szerepelt. Amikor a szocialisták lényegében egyetlen feladatra, az államháztartási hiány brutális lefaragására alakítottak új kormányt Bajnai Gordon vezetésével, a befektetők és a hozzájuk tartozó elemzők tapsikoltak a gyönyörtől, hiszen végre az történt, ami a kívánságaiknak megfelelt. Az új kormány ugyanakkor – ha kényszerűségből is – nemcsak vállalta a hitelezők diktátumainak teljesítését, hanem Bajnaiék több száz milliárdos ketyegő bombáit is hatástalanította. Még sincs elismerés, csak dörgő kritika, jobb esetben fanyalgás, a „negatív kilátás fenntartása”. Ha a szocialisták annak idején nemcsak tervezgetik, hanem ténylegesen is háromszázalékos hiányra építik fel a költségvetést, pálmaágakkal fogadják Veres Jánost vagy Oszkó Pétert Frankfurtban, a londoni Cityben, Manhattanben a pénzpiac szereplői. A jelenlegi kormánynak mégsem jár ki ez. Ami egyrészt korántsem baj, mert ilyen ünneplésre senki sem vágyik, de a sötét jövőképre vonatkozó elméletek meglehetősen gyenge „lólábakon” állnak.
A támadások elsősorban arra a feltételezésre építenek, hogy a kormány simán eltapsolja azokat a bevételeket, amelyekre a válságadókból szert tesz. Emellett ráteszi a koszos kezét a jövendő generációk megtakarításaira, csupán azért, hogy ezt a pénzt az emberekkel együtt egy népünnepélyen elverje. Semmi sem lesz a drága állam leépítéséből – hallani az aggodalmakat, miközben Matolcsy György nemrégiben az apparátus jövőre tervezett 25-30 ezer fős karcsúsításával háborította fel a szakszervezeteket. A nagy elosztórendszerek – szociális intézmények, oktatás, egészségügy – is tovább nyelik majd a pénzt, a kormány nem vállalja a reformokkal járó konfliktusokat – így egy másik vészjelzés. S ez a hit egyre terjed annak ellenére, hogy a mostani kormány soha nem látott politikai erővel és népszerűségi tartalékkal rendelkezik az ilyen lépések véghezviteléhez. S persze az egésznek a vége az, hogy ha az átmeneti intézkedésekből származó bevételek elfogynak, akkor ott leszünk majd, ahol a part szakad.
Figyelemre méltó, hogy a nemzethalál víziója akkor támadt fel a kies honban, amikor a kormány úgy döntött: nagyobb teher vállalására kényszeríti a magas profitot zsebre vágó multicégeket. Akkor, amikor sikerült megtalálni a befektetői diktátumokra az egyedülálló hazai megoldásokat. A kritikusok azonban nem erre számítottak. Számukra többet ért volna, ha továbbra is a családok fizetik az ország tönkretételének árát, a súlyos százmilliárdokat.