Adáshiba

Politikától távolinak tűnő témát tűzött műsorára Az este. Színházról szólt a beszélgetés, közelebbről a kortárs színpadi szerzők terméketlenségéről, ami még az ország nőlakosságának statisztika átlagát is alulmúlja. Szakértő vendégek – Szakonyi Károly érdemes drámaíró és a Madách Színház vezetője, Szirtes Tamás – igyekeztek megfelelni a kérdésre, miért nem játszanak több mai darabot a magyar színpadokon. Elhangzott, hogy az Egyesült Államok színházaiban gyakorlatilag csak kortárs műveket visznek színpadra, Angliában 80 százaléknyi az új termés a játszott darabok közt, amíg nálunk épp fordítva van: 80 százalék a régi színművek aránya a kortárs drámákkal szemben. Márpedig a jelen idejű színjátszás tudja betölteni azt a művészettel szembeni elvárást, hogy tükröt tartson a társadalom elé – hogy a színvonalas szórakoztatásról ne beszéljünk.
Azaz, beszéljünk csak! A magyarországi színjátszás úgy fejlődött, mint a vasút, vetekedett bármelyik európai kultúrnemzetével, már az előző századforduló előtt minden városunknak volt pályaudvara és állandó színháza, Soprontól Brassóig, Kassától Temesvárig. Ahogyan Shakespeare-t a németek, a mi XIX. századi költőink is felfedezték a világ nagy szerzőit. Nyelvünk nem tartozik a nemzetközi közvetítők közé, a magyarul írt régi darabok sem vetekedtek Schiller, Moličre vagy Csehov műveinek színvonalával, nálunk tehát különös jelentősége volt és maradt a külföldi szerzők műsoron tartásának. A pesti Nemzeti Színház a legnehezebb időkben is T. Williamset, A. Millert játszott, a szovjet szerzők, de hazai tanítványaik sem éltek meg G. B. Shaw és Dürrenmatt mellett. Ami pedig a kortárs magyarokat illeti, érdemes megnézni, kik és hogyan írtak színdarabot a XX. század első felében – Gárdonyi, Herczeg Ferenc, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Móricz, Szomory, Heltai, Csáth Géza stb. –, majd az 1950-es évektől a század végéig – Németh László, Illyés Gyula, Sarkadi Imre, Sánta, Vészi, Weöres, Csurka István, Szabó Magda, Szakonyi, Páskándi, Sütő András és mások.
Az összehasonlításként felhozott angol nyelvterület igazi kasszasikereit egyébiránt olyan zenés darabok garantálják, mint például a West Side Story, a My Fair Lady, a Jézus Krisztus szupersztár. Ezek nálunk is sikert arattak, és mi nyugodtan odatehetjük a Macskák, az Operaház fantomja, A kaktusz virága és a Léni néni mellé a Képzelt riport… című kortárs hazai musicalt. Ezek mentek, mennek is, a közönség is ment, megy rájuk. Nem úgy, mint a most „menő” szerzőink erőlködéseire, tisztelet a kivételnek. Spiró György Csirkefeje például megfelel a valóságábrázolás iránti elvárásnak, a játszók teljesítményével együtt. De mit mondjunk a parttalan modernkedésre, formabontásra, a tehetségtelen írók és rendezők végtelen kísérletezésére? Az örök reményre, hátha véletlenül mégis sikerül összehozniuk valami jó és sikeres produkciót? Nem sikerül! Akkor sem, ha telekáromkodják a színházat, provokálják a nézőket, János vitézzel letolatják a nadrágját, szellentenek és pucéran bicikliznek a színpadon. Ez nem színház, csupán a közpénzek hidegvérű lenyúlása, kétség kívül kortárs művészi színvonalon.
A tévébeszélgetésből kiderült, hogy musicalpályázatot írt ki a Madách Színház mai szerzők számára, a vágóképen cigány népzenére próbálnak a táncosok, nyilván újabb kísérletként a „magyar valóság” bemutatására. Dalolva szép az élet. Volt még az adásnak egy érdekessége: amikor fejből sorolták az 1970-es, 80-as évek sikerdarabjait: Deficit, Házmestersirató, Döglött aknák, Nagytakarítás, Eredeti helyszín. Szerzőjük neve el sem hangzott. Pedig Csurka él. De ez már egy másik dráma.