Az eszmélet szintjei – Feljegyzések 1960–1994 című kötet gerincét a Gályanapló (1992) című mű adja, kiegészülve a naplóregény hatvanas évekbeli előzményeivel, valamint eddig csak folyóiratokban megjelent részleteivel és a Wittgenstein-gyakorlatok című, időben 1994-ig ívelő folytatásával. A könyv Kertész Imre legfontosabb és legnagyobb ívű önéletrajzi munkái közé tartozik, egy szellemi önéletrajz, amelyből megismerhetjük az írót, a szabad alkotó elmét.
Kertész Imre a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írta
A 96. Ünnepi könyvhéten tartott beszélgetésen Őri-Kovács Anna, a Kertész Intézet munkatársa először arról kérdezte a szakértőket, hogy az új kötet hol helyezkedik el Kertész Imre életművében.
Soltész Márton szerint
amikor elindították a Kertész Imre-életműkiadást, az volt a cél, hogy az 1975-ös Sorstalanság című regénytől haladjanak időben a későbbi művek felé, és folyamatosan világítsák meg azt az utat, amelyet az író megtett.
Műhelynaplók gyűjtőnév alatt jelent meg a Vázlatok és a Lét és írás, amelyek a hangkeresés, a téma megtalálásának, mármint a saját deportálástörténet mint téma megtalálásának és megírásának a történetét idézték fel, eredeti kézzel írt dokumentumok kiadása révén. Tehát megmutatták azt az utat, amit Kertész bejárt egészen 1975-ig, amikor megjelent a Sorstalanság, hiszen tudjuk, a regénynek rögös útja volt.
A Gályanapló nemcsak az 1992-ben megjelent kötetnek a címe, hanem egy műforma, a gályapadon dolgozó írónak az olvasmányairól, a létbenyomásairól, az írói mesterségéről szóló folyamatos fedélzeti feljegyzéseinek a gyűjtőneve
– ismertette, hozzátéve, hogy a kötetet Kertész három szerkezeti egységre osztotta, amely a hajóút metaforával dolgozik: kihajózik, bolyong, elengedi az evezőket a nyílt vízen, és ott tapasztal meg valamiféle sajátos boldogságot, szabadságot. De közben mégis gályára ítélt, ami a fogságra utal.
Ezután Hidas Zoltán arról beszélt, hogy a lektorálási folyamat során milyen textológiai érdekességet fedezett fel. Elmondása szerint a most megjelent kötet rendkívül érdekes kiadvány, egy feszes szöveg sokrétű hivatkozásokkal és kortörténeti kontextussal. Különösen érdekes, hogy 34 évet fog át és jól látszik, hogy jutunk el a Sorstalanságtól az utána következő életkorszakig, a rendszerváltásig, ami egy új történelmi helyzetet teremtett.
Kertész sokszor mondja azt, hogy ő tulajdonképpen a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írta. Ez sokak számára talán meglepő, mert a soáról és az abban való személyes sorsáról, hányattatásáról szól, de ezt ő végső soron a Kádár-rendszerről írta, vagyis mindenfajta totalitarizmusról. Aztán 1990 után eljött egy olyan világ, fordulat, amiben megváltozott az ő helyzete, az egész világról alkotott képe is
– magyarázta.
A beszélgetés során kitértek arra is, hogy Kertész Imre Közép-Kelet Európában, a kommunista időszakban nyugati szerzőket, gondolkodókat olvasott, azokról írt. A legerősebben Nietzsche hatását fedezhetjük fel nála, hiszen már a Lét és írás kapcsán kiderült, hogy Kertész Imrének egy nagyon erős egzisztencialista gondolkodásmódja volt. Bár nagyon sokszor vitatkozott vele, jelentős hatással volt rá. Le is írta, hogy tulajdonképpen minden problémája azonos Nietzsche problémájával. Tehát nagyon mélyen azonosult azzal a gondolatkörrel vagy problémakörrel, amivel Nietzsche foglalkozott.
A filozófia területéről még olyan jelentős alakok hatottak rá, mint például Wittgenstein, Camus, Sartre, Simone Weil és több helyen hivatkozott Goethe-re is.
Elhangzott, hogy Kertész Imre könyörtelenül önreflexióra késztet, saját magáról is őszintén és néha nagyon kritikusan ír, hogy az olvasó is önkéntelenül magába nézzen.
A Wittgenstein-gyakorlatokban pedig egyre többször tér vissza az Isten-kérdéshez, ami nála egy nagyon ellentmondásos Isten-kép. Soltész Márton rávilágított, hogy Kertésznél a Krisztus- és az Isten-kérdést külön kell választani, mert nem a klasszikus szentháromsági elképzelésben gondolkodik. Van egy saját Krisztus-képe, és úgy gondolja, Krisztus bennünk van.
Hidas Zoltán Kertész azon elméletére mutatott rá, miszerint az ember előbb-utóbb rátalál Istenre, aki megérti őt és a tenyerére emeli, de van egy másik Isten is, ő elérhetetlen, mert nem létezik, ő az én Istenem. E gondolatot Simone Weil híres, misztikus jellegű mondatával állította párhuzamba, ami úgy szól, hogy
a világ létezik, rossz és irreális, Isten pedig nem létezik, jó és reális.
Szerinte e felfogás nagyon közel áll ahhoz, amit Pilinszky János is gyakran idéz, és ami Kertész Imrénél is megjelenik Istennel kapcsolatban.
