Az alkotmányt nem istenek írták

Meghalt a régi alkotmány! Éljen az új!
Megkezdődött a tanítóhivatali értelmezés az alkotmány kapcsán, miszerint: maradnia kellene – vagy jó, hogy megy? Egyesek szerint a régi alkotmány szemétre való úgy, ahogy van, egyáltalán nem kár érte; mások szerint viszont a régi alkotmány egyenesen az evangéliumhoz mérhető jelentőségű, afféle szent szöveg, amely egyes-egyedül képes a demokrácia védelmét ellátni. Valójában a konkrét vita mögött meghúzódó előfeltevések az igazán érdekesek.
Alapvetően minden berendezkedés tökéletlen, hogy ezzel a jól ismert közhellyel indítsuk gondolatmenetünket. Épp ezért mindenféle rend jobb, mint annak teljes hiánya, ezt legalább Aquinói Szent Tamás óta tudjuk. Tudnunk kellene azonban azt is, hogy az ember épp azért cselekszik, horribile dictu politizál, mert folyamatosan lehet a helyzetünkön javítani, és erre törekednünk is kell. Épp ezért egy alkotmány vagy a status quo megváltoztatása önmagában nem ördögtől való – a jelenlegi status quo megváltoztatása akár üdvös is lehet, megtartása pedig hiba.
A mostanság kedvelt panel a jelenlegi alkotmányra a „fékek és ellensúlyok” rendszerének hangoztatása, illetve az a lamentálás, hogy ezt a rendszert elveszíthetjük a jelenlegi alkotmánnyal együtt. Sokan – hibásan – Arisztotelészig vezetik vissza a szlogent, holott a regimen mixtum antik és középkori gondolata az elvek és gyakorlatok egyensúlyát jelenti, amely egyensúlyt folyamatosan létre kell hozni. Arisztotelész számos alkotmány vizsgálata közben jött rá, hogy a legjobbak azok, amelyek igyekeznek érvényesíteni a monarchia, az arisztokrácia és a politeia elveit is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy létezne valamiféle előre meghatározott, tervezett egység, amely egyszer s mindenkorra lezárja ezt a problémát, és végérvényesen létrehozza a fent említett egyensúlyt (a gyakorlati bölcsességet méltató gondolkodótól ez talán furcsa is lett volna). Akik kőbe kívánják vésni az aktuális fék-ellensúly szisztémát, azoknak érdemes föltenniük a kérdést: ha ez elérhető, mi értelme van cselekedni?
A fékek és ellensúlyok elképzelése a politikai mechanika találmánya, és a tudományos forradalom nyomán született: azaz a tudomány képére kívánták formálni a politikai berendezkedést is. Ez a rendszer volna hivatott azt a tévedhetetlen, stabil és állandó működést garantálni, amelyen nem ejthető seb, és amely minden váratlan esemény nem szándékolt következményeit megakadályozza. Ez az „intézményelv” megjelenése a maga legtisztább formájában: bármilyen romlott legyen is az emberi természet, az intézmények képesek annak lehetséges negatív hatását kiküszöbölni. Ezért sem lehet véletlen, hogy ugyanazon gyökereket találjuk a modern szervező, tudományos és alkotmányos elméletek mögött. Talán nem szükséges hangsúlyoznunk e nézet naivitását: a politika nem scientia, hanem ars, és vég nélkül listázhatnánk annak a XX. századi tragikumnak a részleteit, amikor a politikát mégiscsak „tudományként” akarták fölfogni.
Az intézményelvűség legnagyobb problémája az, hogy könnyedén süllyed formalizmusba. Példaként említhetjük az „állam és az egyház szétválasztásának” elvét. Tudunk legalább két olyan országról, ahol jelenleg is államegyház van, ám senki nem feltételezné egyikről sem, hogy az állam súlyosabban rátelepszik az egyházakra, mint mondjuk azt a kommunista Szovjetunióban tette, ahol nem volt államegyház. A két országról azt is tudjuk, hogy jelenleg mindkettő rendkívül szekuláris, polgárai legnagyobb része nem vallásos; és ellenpontként tudunk egy olyan országról, ahol egyértelműen különválasztják az államot és az egyházat, viszont a vallásosság a polgárok körében jóval erősebb, mint bármely európai országban.
Arisztotelésznek, akinek a számlájára szokták írni a fékek és ellensúlyok ötletét, a jellem és a nevelés voltak hallatlanul fontos fogalmak. Ami azt illeti, az arisztotelészi republikanizmus szerint a polisz „önfenntartásának” belső lényege épp az erényes polgár nevelése. Tény, hogy a jó rendet a jó törvények uralmaként értelmezte; de ki alkotja a törvényt? Talán nem forgatom ki a világot a sarkaiból, ha azt mondom, hogy az intézményeket is emberek működtetik. A tapasztalat azt mutatja, hogy lehet az aktuális alkotmány akkurátusan megfogalmazva (ahogy a sztálini Szovjetunió esetében is volt), lehet a rendszert bürokratikus szabályok egész garmadájával körbebástyázni, ám az emberi rosszat ezekkel sem lehet kiiktatni, ahogyan semmilyen politikai eszközzel nem lehet, hiszen a rossz és a gonoszság gyökerei nem politikaiak.
Természetesen az intézményekre szükség van. A jól működő intézmény bölcsességet tartalmaz, amit hosszú idők bevált gyakorlata hoz létre. Utópikus reményeket fűzni hozzájuk azonban nem érdemes, ahogy egy alkotmány szövegét sem érdemes bálványozni, mint azt sokan teszik manapság. A jelenlegi alkotmány is tökéletlen, ahogy a következő is az lesz: az új alkotmány hívei valószínűleg nem is a tökéletes alkotmány létrehozásának lázálmába kergetik magukat, pusztán a jelenlegi legitimitását kérdőjelezik meg (nem pedig a legalitását). A jelenlegi alkotmány is hordoz értéket. Kérdés azonban, hogy élből el kell-e utasítanunk egy új alkotmány létrehozását. A jelenlegit nem istenek írták, ezért nem is tarthat igényt örökérvényűségre. Márpedig sokan, akik vehemensen védelmezik, és nem tudnak jobbat elképzelni, épp ennek dogmatizmusában szenvednek.
A politika a lehetséges művészete és a tökéletlenség, de az állandó javítás lehetőségének terepe. Ám mielőtt bármit előre megjósolnánk egy képzelt delphoi gyorstalpaló elvégzésének tudatában – lássuk a medvét.

A szerző eszmetörténész