Bécs, álmok köntösében

Sokak szerint a magyar irodalom fénykora volt az az ellentmondásos időszak, amikor Ferenc József Petőfi és Jézus Krisztus után szerepelt a családi fotóalbumok kezdőlapjain. Jókaitól a Nyugat születéséig és az avantgárd felbukkanásáig számos irodalmi alak és irányzat találkozott a Monarchia korában és az azt követő évtizedekben. Az összekötő kapocs pedig ezúttal egy város, Bécs.

A Monarchia fővárosának nevét számos, a kiegyezéstől a huszadik század közepéig élő és alkotó író életrajzában szedik vastag betűvel, akik bőröndjeikben nem- csak vitték, hanem hozták is a kultúrát: ez utóbbi mozgás ma jóval kevésbé él a magyar köztudatban, az osztrák közönség pedig Bécs magyar vonatkozásairól tud keveset. E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója és a kiállítás egyik kurátora szerint az ő számukra valószínűleg nagy meglepetés lesz a kiállítás. Bécsben tavasszal lesz látható a kétnyelvű szövegekből, szimbolikus terekből és gazdag képanyagból összeállított kiállítás, amely a Monarchia korát és a felbomlását követő időszakot mutatja be: a Monarchia mint kulturális közösség, kiegészítve az uralkodó családhoz való, némileg ambivalens viszonyulással. A kor ellentmondásait jól mutatja az is, amit E. Csorba Csilla mesél a családi fotóalbumokról, amelyeknek első oldalain a szentkép és Petőfi fotográfiája után sok esetben az uralkodó képe következik. De láthatjuk Zichy Mihály borítótervét az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című gigantikus enciklopédia magyar népről szóló fejezetéhez: Petőfi alakja egy akasztófa árnyékában, tépett zászlók és haldoklók, a megjelentetését végül nem engedélyezik, a látogató pedig megsejthet valamit abból, hogy akkoriban mit is jelentett a kultúrpolitika. A közös kulturális teljesítmények mögött mélyen gyökerező és feloldhatatlan ellentétek húzódtak meg, de a kiállítás nem ezekre helyezi a hangsúlyt, hanem arra a konszenzusra, amely végül kialakult Ferenc József személye körül. Az uralkodó pár kultuszának tárgyi emlékei és az írók elejtett mondatai szimpatikussá teszik a korszakot, amikor az irodalom még „mindnyájunk” nevében beszélt. „Mindnyájunk közös szerelme volt” – mondja Jókai Erzsébet királynéról, és így jelenti ki Krúdy, hogy ők bizony mindnyájan meghaltak Ferenc Józseffel együtt. „Ez a magyarul sem elég jól tudó öregember jelentette a magyar irodalom soha vissza nem térő fénykorát” – írja Hatvany Lajosnak. Ebbe a fénykorba érkezik meg a modernség is: a tudatalatti, az idegek játéka. Álomszerű környezetben, lila falak közt olvasgathatjuk a szövegtöredékeket, amelyek átvezetnek Kassák és köre szintén Bécsbe települt avantgárd festményei és folyóiratai közé. A terem másik sarkában a magyar operett virágzásának dokumentumai – bár a megítélése változatos volt, a műfaj kétségtelenül közös, osztrák–magyar termék, és a leghíresebb magyar operettszerzők olyan magától értetődően sikeresek voltak Bécsben, hogy ott a mai napig osztráknak hiszik például Lehár Ferencet. Már csak ezért is érdemes lesz Bécsbe utaztatni a kiállítást.
(Az Álmok köntöse – Magyar írók Bécs-élménye 1873–1936, Petőfi Irodalmi Múzeum.)