(kell-e türelem )

Én nem tudom, életvitelem feljogosít-e arra, hogy bibliai zsoltárokból idézzek. Úgy vélem, valójában nincs új a nap alatt. Dávid (tizedik) zsoltárában ugyanis ez áll: „A gonosz hetvenkedik, a szegény meg retteg, rászedve a cseltől, amit az kieszelt. A bűnös dicsekszik kedvteléseivel, a rabló káromkodik, az istentelen semmibe veszi az Urat: »Haragja fenn a magasban, bosszút nem áll, Isten nincs!« – ez minden gondolata. Mivel útjai mindig sikeresek, az ítélet túl messzinek tűnik neki… Miért vetheti meg a gonosz az Istent? Miért mondogatja szívében: »Úgy sem áll bosszút!«?”
Az ítélet kétségkívül általában várat magára. Hogyan is mondják? Isten nem ver bottal, és malmai mind lassan őrölnek. De (s ezt nem a Bibliából idézem): „Te adtál nekünk létezést, erényre, bűnre készet, reménykedést és rettegést, hogy lesz majd végítélet.” Soha olyan kor nem volt, amikor az ember és a törvény a létezés túloldalán majdan bekövetkezhető ítélkezéssel beérte volna. Most egy olyan időszak végére értünk, amelyre a tizedik zsoltár minden szava tökéletesen és pontosan ráillik, s előállt egy olyan helyzet, amelyben azok között, akiknek „útjai mindig sikeresek”, és a szerencsétlenek között olyan szakadék tátong – csak fordított értelemben –, mint Jézus példázatában a pokolra jutott Gazdag és az Ábrahám kebelén pihenő Lázár között.
A hetvenkedők a rettegőktől még nem kértek bocsánatot, a cseltől rászedetteket nem követték meg. Sőt! A hetvenkedő maradt, aki volt: büszke és férfias, és megújítani készül azt, amit véglegesen ő rontott el, a sikeres siserahad aktív közreműködésével. A többszörös vereséget szenvedő siserák, bár kissé megnyúlt arccal, „váltópártnak” nevezik magukat, s alkalmasint tapssal köszöntik megaláztatásuk – szerintük – mérséklődő voltát. Nem a gonoszság, a rabló hajlam, az istentelenség, vagy maga a hazugság semmisült meg, hanem ezeknek a készségeknek a hordozóit és megtestesüléseit érte kiérdemelt sorscsapás. Biztosak lehetünk benne, hogy ha vereségük súlyát átérzik is, önmaguk hibáit és bűneit nem fogják fel.
Fajtájuk eltűnése, kevélységük megtörése, hetvenkedésük alkonya akkor lesz végleges, ha balvégzetű uralmukat tartósan jó kormányzás, szolidaritás és együttműködés váltja fel, s nem retteg többé gazdagtól a szegény. József Attila nyomán a „fortélyos félelem” kifejezést, ami az elmúlt években közhellyé vált, valószínűleg én használtam először 1988-ban, amikor Grósz Károly, a mai „cselvetők” méltatlan elődje elmondta hírhedett beszédét az ellenforradalomról és a fehér terrorról. Az utódok, ha a kormányzásban bármi hiba adódik, ha a győztesek nem tudnak a hatalommal maradéktalan józansággal és alázattal élni, ha a politikai bűnözés akár a legcsekélyebb mértékben is felüti a fejét, ha az empátia és a szolidaritás helyett megkülönböztetés keseríti netán az életünket, újra kezdik a „cselvetést”, s a szegényeken ismét a rászedettség érzése lehet úrrá. A bukottak ugyanis csak erre vágynak: hibára, félrelépésre, tétovaságra. Csakis ettől remélhetik, hogy esztendők múlva „változás” lehet Magyarországon. Ez az, amit nem szabad megengednünk, helyesebben: lehetővé tennünk. Ehhez – a lehető legnehezebb körülmények között – okos, mindenkor tisztességes és jó kormányzásra van szükség, a jelenleg oly sokat váró emberek részéről pedig: türelemre. A tűrés és a türelem nem ugyanazt jelenti. A tűrésnek vége. Hogy a türelmet mikorra válthatja fel az elégedettség, a vágyott cél közelsége, én nem tudom…