Kereskedelmi háború?

Az elmúlt pénteken a húsz legfejlettebb ország (G20-ak) pénzügyminiszterei és nemzeti bankjainak kormányzói Szöulban összeültek, hogy előkészítsék ezen országok november 11–12-én tartandó csúcstalálkozóját, amelynek egyik fő témája a világgazdaságban kialakult pénzügyi egyensúlytalanságok mérséklése. Az Egyesült Államok azt szeretné elérni, hogy Kína felértékelje valutáját, a jüant, és ezzel rontsa versenyképességét és kereskedelmi aktívumát. Ennek érdekében az amerikai pénzügyminiszter, Timothy Geithner levelet intézett kollégáihoz, amelyben kifejtette, hogy a G20-aknak olyan politikát kell folytatniuk, amellyel fizetési mérlegük negatív vagy pozitív egyenlegét a GDP-jük négy százaléka alá szorítják, és tartózkodnak attól, hogy versenyképességüket a valutájuk leértékelésével, vagy felértékelődésének megakadályozásával növeljék. A levél általánosságban beszél a célokról, de nyilvánvaló, hogy az elsősorban Kínának szól, amely ország kereskedelmi aktívumával eddig már 2650 milliárd dollárnyi valutakészletet halmozott fel (ez az összeg mintegy húszszorosa Magyarország éves GDP-jének). Az amerikai ötlet azonban – amelyet Kanada és Dél-Korea is támogatott – nem nyerte el a nagy exporttöbblettel rendelkező országok, mindenekelőtt Kína és Németország rokonszenvét. Kína szerint teljesen elhibázott az Egyesült Államok törekvése, hogy vita tárgyává tegye Kína exporttöbbletét és ez által nyomást gyakoroljon a jüan felértékelése érdekében. „Más országoknak nincs joguk meghatározni, hogy mi legyen egyes országok kívánatos exporttöbblete” – mondta a kínai pénzügyminiszter szóvivője. A német gazdasági miniszter, Rainer Bruederle pedig arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok javaslata a tervgazdálkodás gondolkodásmódját akarja visszahozni.
Akárhogy is látjuk a helyzetet, az tény, hogy a fizetési mérlegek kiegyenlítése egyre sürgetőbb problémává válik, és az amerikai javaslat sem vadonatúj, hiszen kereken hatvanhat évvel ezelőtt a Breton Woods-i konferencián John Maynard Keynes javasolt hasonló megoldást, a nemzetközi klíringuniót, amelylyel az exporttöbblettel rendelkező országokat – többletük megadóztatásával – belső keresletük növelésére, így a kereskedelmi egyensúly irányába való elmozdulásra ösztönözték volna. Ehelyett született a Nemzetközi Valutaalap, amely nem a fizetési mérlegek kiegyenlítését, hanem a kereskedelem és pénzmozgások liberalizálását és az emiatt eladósodott országokból az adósságszolgálat kipréselését (államháztartási hiány csökkentésére irányuló követelések) tekinti fő feladatának. Javaslatával már Keynes is a két világháború közötti időszak kereskedelmi háborúinak megismétlődését kívánta elkerülni, és a mostani amerikai javaslat is egyfajta kereskedelmi háborút előzne meg. Még az Európai Unió monetáris ügyekért felelős biztosának, Olli Rehnnek is az a véleménye, hogy „Sokkal jobb, ha a világkereskedelem kiegyensúlyozását gazdaságpolitikai koordinációval érjük el, mintha egyedi akciókra kerülne sor”. Ugyanerről az Egyesült Királyság pénzügyminisztere még nyíltabban beszél, amikor azt mondja, hogy „Fel kell ismerni a közös cselekvés szükségességét, mert ha ez nem történik meg, akkor előbb utóbb a kiegyensúlyozás egyedüli eszközeként csak a kereskedelmi protekcionizmus jöhet szóba”. A brazil pénzügyminiszter szerint pedig már benne is vagyunk egy nemzetközi valutaháborúban.
Az amerikaiak által felvetett probléma – kisebb léptékben – az Európai Unióban is létezik, hiszen néhány ország (főleg Németország) hatalmas fizetésimérleg-többletet halmozott fel, míg más államok (főleg a dél-európai és a volt szocialista országok) nagymértékben eladósodtak. Ez utóbbi országoknak versenyképességük növelése érdekében le kellene értékelniük nemzeti valutájukat, de ezt vagy nem tudják (mert már bevezették az eurót), vagy nem akarják, mert az erős valuta nemzeti büszkeségük egyik alkotóeleme, s inkább sodródnak a reménytelen eladósodásba és az azzal járó folyamatos megszorításokba, mintsem a valutaleértékelés eszközéhez nyúlnának.