Keselyűk nélkül

Halálnak halálával halsz! Ez átok. Stílusában és hangsúlyaiban a hetedíziglenhez hasonlítható, de vajon mit is jelent? Mit is jelentsen, hogyan értsük azt, hogy halálnak halálával halni? Mi a halál halála? Talán az élet? Hisz míg élünk, a halál halott. Addig épp nincs. A halál halála így akár életet is jelenthet. Mi több, akár az örök életet is jelentheti a halál halála. Halhatatlanságot, azt a fajtát, amilyennel az antik istenek rendelkeztek. Persze felmerülhet a kérdés: ha nincs halál, van-e élet? Földi tapasztalataink szerint a halál az élet velejárója. Sokak szerint az élet része, igaz, valahogy úgy, miként a Déli-sark is a koordináta-rendszer része, mégsem szélességi fok. A halál az élet része, de már nem azon belüli pont, viszont tény, hogy nincs halál élet hiányában. A halál előfeltétele, létfeltétele, mondhatnók, az élet. És ez a valaha volt élet a puszta halálhoz képest valamiféle plusz. Amíg a halál el nem választ?
A halál által tudjuk megkülönböztetni a születés előtti semmit a születés utáni semmitől. Ez a különbségtétel a kultúrában, az emberi mivolt számára különösképp hangsúlyos. Aki valaha is élt, az meghalva másképp nincs, mint aki meg sem fogant. A meg nem születetteknek talán még lehet egyfajta létük, esetleg bolygójuk, ám a meg nem fogantak semmije tökéletes, és nem mérhető a halottak semmijéhez. Semmi szín alatt? Áldozzunk semmi szín alatt az időnek? Avagy két szín alatt? Múlt és jövő?
A halál a születés utáni semmit múltba burkolja, míg a születés előtti semmi örök jövő. Jövő, amelyből még bármi lehet akármikor. A halál halála így értelmezve a tökéletes élettelenség. Az emlékezet elvétele. Aki egyszer meghalt, az valamikor élt. Aki viszont halálnak halálával hal meg, az olyan, mint 1958-ban a háromszázegyes parcella. Vagy ahogy a rómaiak mondták: írmagja se maradjon! Aki halálnak halálával hal meg, az jel nélkül múlik el, mintha soha nem is élt volna. Olyan, akár a kő, amely élettelen, de nem halott, hisz élni sem élt. A halál halála eszerint a tökéletes élettelenség, ugyanakkor a halott halála nagyon is az élet.
Leginkább akkor hal meg a halott, amikor egy másfajta élet a magáévá teszi. Feldolgozza. Bizony mondom néktek, a gyászmunkát a kukacok és a keselyűk már a pszichológusok előtt jól ismerték. Mindez pedig azért foglalkoztat most, mert a halottak halála Indiában veszélybe került. Kipusztulás szélére jutottak az indiai keselyűk. Egyedszámuk 1990 óta, vagyis röpke húsz év alatt ötmillióról tízezerre csökkent. Hovatovább állatkertben kell őket szaporítani. A néma tavasz, amelyről Rachel Carlson írt a hatvanas években a DDT gyilkos hatásaira figyelmeztetve, visszaköszön, csak ezúttal a tápláléklánc összeomlásáért a DDT helyett egy gyulladásgátló gyógyszer, a diclofenac felel. A szer a gyógyszerrel kezelt háziállatok tetemein keresztül jut a dögevők szervezetébe, s ott már homeopátiás mennyiségben is veseelégtelenséget okoz, ami a madarak kínhalálához vezet. Egyetlen begyógyszerezett tehéntetem akár egy egész csapat keselyűt is képes megmérgezni. Jól elvoltak a tehenek a Rámájanától egész a huszadik század végéig gyulladásgátló gyógyszer nélkül is, de aztán jöttek valakik, akik elmagyarázták, hogy ez így már nem korszerű. És az állati tetemek azóta temetetlenek. Szent tehenek végtisztesség nélkül. Kairó szemétfeldolgozásra szakosodott emberkeselyűit, a Mai Iskander dokumentumfilmjében az utókornak megörökített zaballinokat a hulladékfeldolgozó multik veszélyeztetik, India természetes takarítóit pedig a kemizált állattartás veszélyezteti.
A keselyűk érzékeny ökológiai indikátorok. Ha úgy tetszik, finom, sérülékeny lények. Az, hogy Indiában röpke húsz év alatt a kipusztulás szélére jutottak, ökológiai rémtörténet a javából. Valójában egy ötezer éves kultúra összeomlásának vagyunk a szemtanúi. A legborzalmasabb itt paradox módon az, hogy nem a természet, hanem egy kultúra omlik össze pillanatok alatt. Indiából rég kiszorult az őstermészet. A földkerekség egyik leghamarabb benépesült vidékéről van szó. Nem Amazónia vagy Indonézia még érintetlen őserdeiről. Indiát rég belakta az ember. A valahai őstermészet csak szigetnyi nyomokban fellelhető, de a művelés alá vont területeken kialakult egyfajta másodlagos harmónia, amely magyar viszonyok között az ártéri gazdálkodáshoz hasonlítható. Az sem őstermészet, ám nem is nagyüzemi mezőgazdaság. Az indiai keselyűk kihalása arra figyelmeztet, hogy immár ez a másodlagos, ember teremtette természet is veszélyben forog.
Évmilliók evolúcióját semmisíti meg a természetes fajok kipusztulása, a nagyüzemi mezőgazdaság évezredek emberi munkáját, kultúráját pusztítja el, és váltja fel reménytelen monokultúrával. Elég csak nagyanyáinkat meghallgatni, hányféle alma, szőlő, dinnye volt valamikor. Tessék csak kimenni a piacra! Helyzet van. A hagyományos földművelés által kiszorított természet és az azt kiszorító hagyományos földművelés váratlan érdekszövetségre kényszerül a totális mezőgazdaság fátumával szemben. Fel kell ismernünk, hogy ez a totalitás ugyanolyan veszélyes, mint a politikai totalitás. A mezőgazdaság totális rendszerének ellentmondva s ellenállva ki kell követelnünk az ökológiai demokráciát. Élni és élni hagyni? Halni és halni hagyni? Jusson ne csak az éhező embereknek, de az éhező keselyűknek is méregtelen falat! Az indiai krónikus keselyűmérgezés azonban nem csak a természetközeli gazdálkodás végveszélyeit jelzi. Mást is jelez, mást is jelent.
Például azt, hogy Indiában reménykedni hiú ábránd. India nem kiút, és nem megoldás. Az ezoterikus boltok és a valamikor odalátogató Beatles együttes Indiája, illetve a valós India – két külön világ. Utóbbi egy indusztrializált atomhatalom, újabban programozói nagyhatalom, amelynek környezetpusztító fejlődését a hindu bölcsesség a jelek szerint a legkevésbé sem volt képes tompítani. Ezt is jelenti s jelzi a keselyűvész, no meg azt, hogy a zöld retorika és a kollektív tömegpánikká dagasztott klímahisztéria csak a tényleges ökológiai katasztrófák árnyékolására jó. Arra, hogy a valódi, az indiai keselyűmérgezéshez hasonló történetek ne kapjanak hangot. Rejtve maradjanak. Hiába cumizik minden kereskedelmi híradó végén „legfontosabb hírként” egy háromnapos pandamaci, ettől a világ még nem lesz ökológiai értelemben sem felelősségteljesebb, sem pedig érzékenyebb.