Köznapló

Október 28., csütörtök
A váci ócskásnál megvettem a jövő térképét. (A mondatot szándékosan alakítottam így: világítson rá az egyirányú gondolkodás csapdáira. Mert sokan úgy vélik, amiről azt hallják, hogy új, az tényleg az, ami pedig régi, a múltról szól, semmi másról. Az agyakat már jó ideje sunyi köszörűsök igyekeznek tompára csiszolni…)
A térkép festményeket megszégyenítő szépsége a keletnémet Hermann Haack-céget dicséri. Iskolák falára készült. Eleven színek, tágas méret – két és félszer egy méter hetven –, ha tavasszal elkészül a ház szobányi toldaléka, az egyik fal az övé lesz.
Feliratán fennakad majd néhány vendég, de magára vessen, aki rosszul viseli, hogy a tetején az olvasható: „Sowietunion”. Ragasszam le? Isten őrizz! Hiszen így történelmi térképként is használható.
De hagyjuk a múltat!
A jövővel kezdtem, és nem véletlenül.
A kartográfiai műremek láttatja ugyan a bolsevik birodalom öröknek hitt határait, ám fontosabb, amit ezenkívül mutat. Rajta vannak Oroszországon kívül az iszlám Közel-Kelet országai, Kína északi része, Japán, nyugaton pedig, Bécstől keletre, Európa őrvidéke, benne Magyarország – mind megannyi ősi kultúrájú, ambíciókkal teli, bizonyítani akaró náció.
Övék a jövő.
De van rajta még valami.
Együtt látni, amitől az urak Brüsszelben annyira fáznak, hogy kiejteni se merik a nevét, ez Eurázsia. Térképén a mi szemünk, magyaroké nem bolyong idegenül (vagy mint a gyarmatosítóké: sunyimód.) A Haack-cég 1985-ben készült el a Szovjetunió új ábrázolatával, és aligha gondolták, hogy ennél izgalmasabb térképük nem lesz.
Azért sem, mert a nyugati oldal országegyesítéstől elszemtelenedett tőkepénzesei felszámolták a nagynevű, kétszáz éves céget. Így megy ez – írta a jó Vonnegut drezdai háborús könyvében. Haackék békésebb – és márkásabb – városban leltek otthonra: a türingiai Gothában. Igen, ott, ahol a főrangúak almanachját adják ki 1763 óta mindmáig.
Egy szó, mint száz: boldog vagyok a térképpel.
Tekintetem beszáguldozhatja a sztyeppeket, gondolatban feljutok a Tien-san egyik hatezresére. Követhetem a magyarok útját a Bajkáltól le egész Hunniáig, a bolgárokét Baskíriától a Balkánig, meg a magam fajtájáét: a kunokét az Irtis partjaitól a Tiszán innenig és túlig.
Megszüntethetem a takonyaggyal kiókumlált és nyálas ceruzával megrajzolt országhatárokat, e nélkül nem járhatom be szabadon Ázsia felfoghatatlan csodáit.
Átléphetem az évszázadok küszöbét is.
Módom lesz találkozni Vámbéryvel Szamarkandban, Lao-cével a Hanku-kuan-szorosban, bejuthatok az asszaszínok bevehetetlennek hitt vára, Alamút fantasztikus könyvtárába, amelyet felgyújtottak a mongolok – a barmok.
A szabadság lehet külső, lehet belső, bár a legjobb a kettő együtt, de az kevesek sajátja. Egy jó térkép felkeltheti a vágyat, hogy valaki e kevesek egyike lehessen, ami, istenemre, csodás érzés. Ráadásul ára annyi volt csak, mint két vacak bestselleré. Okkal érzem, nem véletlenül találtam rá. Valaki, nagy v-vel, úgy rendezte, hogy engem illessen.
Mélyen meghajtom magam előtte.

Október 29., péntek
Be merem vallani, hogy a cirkusz szexuális izgalmat is jelent számomra, s ez az évek múlásával sem változott. Nem a műlovarnő idomai, nem is az oroszlánok ereje váltja ki belőlem – egy emlék. Egy meghatározó emlék.
Tíz-egynéhány éves lehettem, anyám pár napra levitt Ceglédre. A nővére lakott ott, volt egy hasonló korú fia, és úgy gondolta, unokaöcsémmel jól elleszünk. Semmi kétség, elvoltunk remekül, folyton gazemberségeken törtük a fejünket. És nem csak törtük. Meg is cselekedtük.
Akkor érkezett Ceglédre a híres-neves Busch-cirkusz. Naná, hogy látni akartuk! Érdeklődtünk is a nénémnél, de szigorú tekintete felszúrt, mint egy szitakötőt a bogarász. S hogy kétségeink se legyenek, mutatóujját fölemelve hozzátette: „Még hogy cirkusz… Azt aztán nem!” Ja, ha ilyen módon nem megy, megpróbáljuk másként, döntöttünk Tiborral. Persze el kellett hárítanunk minden gyanút. A délutáni előadást vettük célba, és valami cimborát emlegettünk, akivel futballozni megyünk.
Alighogy kívül voltunk a kapun, uccu, irány a vásártér!
Cirkuszi zene, tarka tömeg, tökmagárusok és olcsóbb rágnivalónak por, rengeteg por. Tekingettünk ide-oda, ahogy azok szoktak, akiknek nincs egy vasuk sem. De semmi baj, belógunk. Jó, jó, de hol és hogyan?
A sátor bejáratánál két jegyszedő, mellettük szigorú felvigyázó, ott hiába próbálkoznánk. Túlfelől, a cirkuszos kocsik felől medve ordítozott, nem, arra semmiképp nem. Mi volna, ha bekúsznánk a ponyva alatt?
Már elkezdődött az előadás, amikor végre bepréseltük magunkat. Az ingem olyan lett, mint egy felmosórongy, de ezt csak utóbb vettem észre.
A nézőtér alatt találtuk magunkat, több száz változó méretű fenék, popsi, ülep fedezékében. A lányok és a nők vagy maguk alá simították a szoknyát, vagy szétterítették, s láthattuk, ki milyen nadrágocskát visel. Azt reméltük, találunk hézagot a hátsók rengetegében, ahol kibújhatunk, de nem volt. A délutáni előadásra is elkelt minden jegy. Mászkáltunk ide-oda, egyszer négykézláb, máskor fölegyenesedve – zavartalanul, senki nem törődött velünk. Úgy éreztem magam, mint egy szovjet kalandfilm hőse. Ha azok győztek, előbb-utóbb én is bejutok a nézőtérre.
A porondot takarta a tribün, de hallottuk, hogy a bohócon kacarásznak. Érthette a dolgát, mert néhány popsi a nagy elragadtatástól a magasba emelkedett, s amikor visszahuppant, a csinos fehér és rózsaszín bugyik némelyike félrecsúszott, s látni engedte, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem. Azon kaptam magam, hogy már nem a bejutás izgat, egészen más.
Összezavart az ismeretlen érzés. Nem tudtam, hogy ereje már királyokat is letaszított a trónról, egy másik királlyal pedig ugyanez az erő építtette meg Agrában a világ legszebb épületét. Meguntam a toporgást a tribün alatt. Szóltam az unokaöcsémnek, ebből elég, menjünk haza.
Ez volt életem legemlékezetesebb cirkuszi előadása.
Hogy jön ez ide?
Úgy, hogy betértem az Irányi utca sarkán a Jászi Galériába. Festők és grafikusok vitték oda képeiket – mind a cirkuszról. Aba Novák, Benkő Viktor és Véssey Gábor festményei, Szalay Lajos, Kondor Béla, Szabó Vladimír és Rékassy Csaba karcai odavonzották, mint a mágnes a sok porondélményt. Felidézték Menzel filmjét, a Szeszélyes nyarat; Karinthy novelláját, melyet Latinovits olvasott fel egy előadóesten pár méterre tőlem, de egyik sem tudta arrább söpörni a ceglédi cirkusz emlékét.
Ma már van pénzem jegyre, megnézhetném akár a kínai cirkuszt is – ők a műfaj legjobbjai –, mégis azt a tíz-egynéhány éves fiúcskát kerestem, aki én voltam egykoron.
Az ember hajlamos azt hinni, a gyermek gyönge, és kímélni kell, holott őrá nehezednek a legnehezebb súlyok: az emlékezet polcai. Az író róluk emeli le, amit eltett annak idején. Ha gondos volt, és érzékei megőrizték egy-egy élmény fontos részleteit, a medveordítást is fel tudja idézni, mint én ott, a Jászi Galériában.
Ami igazán megmaradt, a bontakozó csoda.
A fiúban felsejlő vágyé, melyet Somlyó Zoltán versének ez a sora fejez ki a legszebben: „Borítsd szememre szoknyád!”
Ó, hogy reszkettem, amikor rám borult az első!

November 2., kedd
Elítéltek a miskolci bíróságon egy csapat cigány embert. Botokkal és más kézi alkalmatossággal estek neki egy autónak, a benne ülőknek, közben azt ordítozták: halál a magyarokra! A sajtó és a média fölkapta az ügyet. Az aszfalttojásból kikelt úri fiúk, a szegénysort nem ismerő dumalovagok csettinthetnek: megint van témájuk.
Ma megjelent a közszolgálati tévé reggeli műsorában Derdák Tibor, s én reménnyel fordultam a képernyő felé. Tudtam, hogy cigányok közt él, és bizonnyal nem messziről kelt hullámokat, melyeknek a hátára ül majd.
Tévedtem, és újra kiderült, hol csíphető nyakon a zűrzavar, mely mintha érdeke lenne sok kisebbségvédőként szereplő közfinak. A sistergő indulat, amellyel Derdák válaszolt a miskolci stúdióból néhány világosan, tisztességesen feltett kérdésre, másfél perc alatt ellenszenvessé tette. (Az csak ráadás volt, ahogyan utána Horváth Aladár hozta szokásos formáját.)
Derdák kétségbe vonta a bot létezését, amelyre felvésték, hogy „Halál a magyarokra”, eltekintett attól, hogy az ütlegelő csapatban több büntetett előéletű is volt. Egyre Tatárszentgyörgyöt emlegette, mint aki elfeledte az olaszliszkai esetet: Szögi Lajos agyonverését.
Pár éve már írtam arról, hogy a magyar cigányság helyzete aligha javul, míg nem lesznek hiteles, tekintélyes, megvesztegethetetlen vezetői. És idetartozik az is, hogy amíg Derdák Tibor és kisebbségvédő társai nem képesek a cigány ügynek annyi rokonszenvezőt találni, mint Amerikában a hatvanas évek polgárjogi harcosai, a dolgok elfajulhatnak.
Ezen múlik minden, s ha nem lesz milliók ügye, itt is „kitermelődhetnek” a radikális Black Power (Fekete Hatalom) mozgalom tagjaihoz hasonló harcosok. Fennen hirdették Amerikában: a fekete lélek magasabb rendű a fehérnél – én már olvastam hasonlót magyar szerzőtől.
Régóta várom, hogy a cigányságból kiforrjon egy Martin Luther Kinghez hasonló vezető, aki egyesítheti a széthúzást, föl lehet rá nézni, s rangos tárgyalópartnere lehet a mindenkori kormánynak. Nincs ilyen. Nem lelem azt az érzelmi támaszt jelentő művészt sem, amilyen Pete Seeger volt. Ő egyszer megénekelte, mint zajlott egy tüntetés Alabamában.
Doktor King így szólt feketékből álló híveihez a templomban: „Demonstrációnk ezúttal csöndes lesz. Akkor se szólunk, ha nekünk esnek. Egy esetben mégis: ha letartóztatnak. Akkor énekelni fogunk.”
Alighogy kiléptek a templomból, eléjük állt egy rendőr, és rájuk üvöltött: „Mind le vannak tartóztatva!” A gyülekezet teli tüdőből fújni kezdte: „I ain’t scared of your jail – Nem félek a börtönötöktől…”
A magyar cigányság nem a templomból indul, nem énekel, inkább botot farag, és üt vele. Ez vezetőinek a bűne – ha vannak egyáltalán vezetői.
Hosszú még az út. Az övék is, a miénk is.