Szerencsés volt a londoni közönség az utóbbi években – olvasható például a Guardian egyik cikkében –, hiszen orosz, dán, amerikai múzeumok anyagából készült válogatásokat láthatott, de mindegyik sokkal szűkebb volt, mint a budapesti műkincseket bemutató összeállítás. Az újságíró felidézi azt a hat évvel ezelőtti tárlatot, amelyet a Somerset House-ban rendeztek Nagy Katalin kincsei címmel az Ermitázs gyűjteményéből, és amelynek egyetlen kiemelkedő darabja egy „kopott Poussin” volt. Lehet, hogy kissé sarkít az írás a poén kedvéért, vagy hogy a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott, szeptember 12-én megnyílt tárlatot jobban dicsérhesse. Tény, hogy több más londoni lap hasonló módon számol be a mesterművekben, nagy nevekben valóban bővelkedő bemutatóról.
Így volt ezzel azonban a párizsi Le Monde is, amely szerint a francia fővárosban élőknek is megér egy ugrást a csatornán túli csemege. Nem is hiányzik a francia szó a kiállítótermekből, ahogyan nem hiányzik az olasz vagy éppen a japán sem, ami azt jelzi, hogy az esemény nemcsak arra a sok százezres angol középosztályra gyakorol erős vonzóerőt, amely számára természetes, hogy nem hagy ki egy efféle bemutatót, de a brit fővárosba érkező turisták is számon tartják a kiállítást. És szerencsére azon honfitársaink sem hiányoznak a látogatók közül, akik talán már itthonról ismerik a kiállított művek jó részét, de fontosnak tartják, hogy tanúi legyenek londoni vendégszereplésüknek is. Tény, hogy akár vasárnap délután, akár hétköznap délelőtt tért be e sorok írója a Royal Academy of Arts termeibe (a Main Galleriesbe, azaz az első emeleten, a piano nobilén lévő reprezentatív terekbe), voltak nehézségei, míg egyáltalán a művek közelségébe ért. Az átlagos napi látogatószám jóval ezer fő felett lehet, ami összességében százezer feletti nézőt jelenthet majd. Az országimázs formálása felől nézve sem rossz ez az eredmény, a kiállítás hatására alighanem néhány ezerrel megnő majd azoknak a művészetbarát polgároknak a száma, akik a világ különböző pontjain úgy gondolják, hogy Budapest is megér egy ugrást – vagy talán többet is.
A tárlatnak helyet adó elegáns palota, a Burlington House a Piccadillyn áll, a homlokzatán látható legnagyobb transzparens a budapesti tárlatot hirdeti, középen Schiele két egymást átölelő nőt ábrázoló 1915-ös művével, a két szélén Raffaello Esterházy Madonnájával, illetve Goya Korsós nőjével. Jól érzékelteti ez a választás, hogy a tárlat kurátora, David Ekserdjian professzor egyszerre helyezett hangsúlyt arra, hogy a különböző művészettörténeti korszakok nagy neveihez kötődő remekművek szólítsák meg a közönséget, és arra, hogy érzékeltesse, milyen szerepe volt a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének létrejöttében annak a gyűjtői, mecénási tevékenységnek, amelyet az Esterházy család tagjai, elsősorban II. Miklós herceg gyakoroltak. A tárlat anyagát tartalmazó reprezentatív katalógus borítóján is Raffaello remeke látható, Schiele a hátsó borítóra szorult.
A tárlat címe egyébként, mint annyi más esetben, természetesen most sem teljesen felel meg a valóságnak: a remekművek sora ugyanis már Leonardo előtt majd két évszázaddal, a kiváló Giotto-tanítvány Maso di Banco művével, A Szűz megkoronázásával elkezdődik, és két magyar mester, Mattisch Teutsch János és Bortnyik Sándor alkotása is néhány évvel a Schiele-mű után, az első világháború utolsó éveiben keletkezett. Az az alkotás, amellyel a kiállítás indul, viszont nagyjából egyidős Leonardo tanulmányaival, amelyek az Anghiari csatát ábrázoló, a firenzei Palazzo Vecchióba szánt, de soha meg nem valósult falképhez készültek. A bejárattal szemben álló, magyarországi mester által 1512-ben készített Szent András szárnyas oltár liptószentandrási templomból került Budapestre. Valószínűleg Besztercebányán készült, a „dunai iskola” hatását mutatja, egyszerre kapcsolja be a magyar művészetet a korszak egyetemes folyamataiba, és érzékelteti, milyen sajátos történelmi körülmények között alakult.
Sokan, hosszasan állnak a szárnyas oltár előtt, ahogyan néhány teremmel később Ribera Szent András mártíriumát ábrázoló, drámai erejű vászna előtt is, amely nemcsak Caravaggio művészetének hatásáról beszél, hanem arról is, hogy milyen gazdag a Szépművészeti spanyol gyűjteménye, amelynek a kiállítás másik sikerdarabja, El Greco Bűnbánó Magdolnája is meghatározó részét képezi Murillo, Goya műveivel együtt. Veronese, Tintoretto, Rubens művei ritmizálják a sort az egyik, Mányoki Ádám, Kupeczky János, Bogdány Jakab alkotásai a másik oldalon, a szakrális, mitológiai, történelmi témák után portrék, csendéletek, tájak következnek. Majd a két utolsó, izgalmas fejezet: a Modern művészet gyűjtése az új nagyvárosban, Budapesten, amelyet Rudolf von Alt metszetei idéznek meg a londoni közönség számára. Majd a modern és kortárs művek XX. századi gyűjtése, amelynek egyik főszereplője, Petrovics Elek, a Szépművészeti egykori igazgatója Rippl-Rónai egyik vászna révén szintén Londonba érkezett. Rodin, Kokoschka, Chagall, Picasso az utolsó teremben – és a rejtély: miért van az, hogy hiába kapott fő helyet az egyik falon a Zarándoklás a cédrushoz, valahogy képtelen megérinteni a közönséget? Nézik Ziffer vöröses felsőbányai táját, nézik Bortnyik hatfigurás expresszív vásznát, de Csontváry remekére éppen csak rápillantanak és máris továbblépnek egy alig tenyérnyi rajz felé. Persze nem rossz döntés ez sem. A kis rajz és a Fekete sertések című festmény alkotója ugyanis Paul Gauguin, akinek éppen most szentel nagy egyéni tárlatot a Temze túlpartján lévő Tate Modern.
(Treasures from Budapest, London, Royal Academy of Art, december 12-ig.)
origo.hu
Rejtélyes részletek derültek ki Jenő polgármesteréről, akit a rendőrség keresett
