Az elmúlt hetekben meglehetősen élénk vitát váltott ki a kormányzat pénztárakkal kapcsolatos álláspontja. Sok érv hangzott el a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatban pró és kontra, ezért megpróbálok szakmai alapon tiszta vizet önteni a pohárba. A legerősebb érvek a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban azok, hogy a pénztárak túl drágák és túl nagy kockázatokat vállalnak a piacokon. Továbbá, hogy a jelenlegi rendszer drága és nincs igazi verseny.
Vitathatatlan, hogy a pénztári rendszer lényegesen drágább az indokoltnál, hiszen a vagyonra vetített úgynevezett teljes költségmutató még ma is 1,2 százalékon van, nem beszélve a korábbi évekre jellemző 2 százalékos vagy a feletti mértéken. A nemzetközi átlag valahol 0,6 százalék körül található, ami részben a magasabb vagyon, részben a lényegesen alacsonyabb vagyonkezelési díjak eredője. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a vagyonkezelések valós költségszintje valahol 0,2– 0,25 százalék között található egy részben kötvényt, részben részvényeket tartalmazó portfólió esetében. Ez a díj tükröződik az úgynevezett harmadik ügyfelek részére folytatott vagyonkezelések esetében is. A kormányzat által hangoztatott érv, hogy a pénztárak adminisztrációs költsége magas, szintén igaz, hiszen az állami tb-önkormányzatok esetében az adminisztrációs költség 2 százalék alatt van az éves díjra vetítve, míg a pénztárak esetében ez még ma is 4 százalék körül szóródik. Azaz meglepő módon az állam olcsóbban oldja meg az adminisztrációt, mint a magánszektor. Ez a két különbség azt jelenti, hogy a pénztári szektor éves szinten mintegy 24 milliárd forint profitot termel a mögöttes szponzorintézmények számára, ami 16-18 milliárd forinttal haladja meg a nemzetközi szokványokat. Ezt felszorozva 12 évvel, 200 milliárd forintos extraprofithoz jutunk, amit a jövőben jobb lenne az egyes pénztártagok zsebében hagyni.
A költségek mellett érdemes néhány szót vesztegetni a hozamokra is. Az valóban igaz, hogy a pénztárak mindössze nettó 1 százalék reálhozamot biztosítottak, míg az állampapír-portfólió nettó reálhozama csak 2,5 százalék volt, azonban nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt 12 év volt a tőkepiacok legrosszabb évtizede a nagy gazdasági válság, azaz a harmincas évek óta. Forintban kifejezve a világ tőzsdéi az elmúlt 12 évben alig emelkedtek, sőt reálértékben mintegy évi 2 százalékot veszítettek, azaz egy vegyes részvény és magyar államkötvényt tartalmazó portfóliónak nem volt reálhozama, ehhez képest a magyar vagyonkezelők évi 1 százalékot teljesítettek. Azaz szakmai szempontból a hazai vagyonkezelők nemzetközi összehasonlításban nem teljesítettek rosszul, az ugyanakkor tény, hogy a rendszer drága. Emellett nem szabad elfelejteni, hogy a tőkepiacokon hol a kötvények, hol a részvények, hol az ingatlanok teljesítenek jól, s a ciklusokból adódóan feltételezhető, hogy amelyik eszközosztály korábban felülteljesített, az a későbbiekben alul fog teljesíteni. Azaz hosszabb távon nem célszerű visszatérni egy tisztán állampapírokon alapuló struktúrába.
A rendszer átalakítása elengedhetetlen, de nem egy felosztó-kirovó rendszer irányába, hanem a svéd tőkefedezeti modellhez hasonlóan. Az elmúlt évek tapasztalatai és nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy az egyéni számlák adminisztrációja egy nagy állami rendszeren belül hatékonyabb és olcsóbb. Ugyanakkor a vagyonkezelés esetében a jelenlegi oligopolisztikus helyzetből versenyhelyzetbe kellene eljutnunk. Látszik, hogy vannak olyan vagyonkezelő vállalatok, amelyek a kötvények kezelésében jók, vannak, amelyek a részvényeknél, és vannak, amelyek a kockázati tőke, illetve a ma sokat szidott ingatlanok esetében jók. S némelyik minden területen kiemelkedőt nyújt.
A legcélszerűbb az lenne, ha központi adminisztráció mellett a vagyonkezelés különböző eszközkategóriák szerint lenne megpályáztatva, és az állam 2012 után a magánpénztári járulékot egy általa vezetett egyéni számlás tőkefedezeti rendszerbe utalná át (ahol az éves befizetések után a levonás nem haladná meg a 2 százalékot). Figyelembe véve a költségvetés állapotát 2012-ben 3 százalékot, 2013-ban 6 százalékot és a későbbiek folyamán pedig esetleg újra 8 százalékot.
A svéd vakszámlás befektetési alapokon alapuló rendszer helyett a vagyonkezelés eszközkategóriánkénti megpályáztatása lenne a legcélravezetőbb, egy szaktekintélyekből álló, központi stratégiai eszközallokációs bizottsággal karöltve, amely eldöntené, hogy milyen arányban legyenek részvények, kötvények vagy egyéb befektetési eszközök (ingatlanalap, kockázati tőke stb.) az ügyfelek által szabadon választható kockázatos vagy kevésbé kockázatos ügyfélportfóliókban. (Aki nem választ, azt például életkor alapján sorolhatnák be.) Az allokációs testületnek a tagok és a gazdaság hosszú távú érdekeit figyelembe véve kellene gondolkodnia. A befektetési alapokon nyugvó rendszer helyett olcsóbb és hatékonyabb lenne a külön eszközkategóriákra kiírt vagyonkezelési pályázat, így szakemberek hoznák meg mind az egyedi, mind a stratégiai befektetési döntéseket. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen rendszer esetén nem kerülne nyomás alá egyik hazai eszközpiac sem. A későbbiekben bekövetkező nyugdíjkifizetéseknél pedig az állam vagy/és esetleg a magánszektor biztosítaná a járadékot a tagok egyéni számlaegyenlege alapján.
A szerző a Századvég Gazdaságkutató Zrt. elnöke
origo.hu
A Legfőbb Ügyészség közleménye
