Mégis, kinek a vágyálma?

Megkezdődött a november első napjaiban publikussá vált felsőoktatásitörvény-tervezet vitája. Talán váratlanabbul történt, mint a tervezet készítői gondolták, talán még a szakma, a felsőoktatásban működő oktatók, kutatók és diákok is csak ismerkedtek az új koncepcióval, amikor Pokorni Zoltán Fidesz-alelnök, egykori oktatási miniszter elutasító véleményének adott hangot a sajtó nyilvánosságán keresztül. Bár friss hírek szerint a Hoffmann Rózsa államtitkár és Pokorni Zoltán közötti vita elülni látszik, cikkem néhány kifejtése, bízom benne, így is érdekelni fogja az olvasót.
A nemrégiben közzétett, új felsőoktatási koncepció örömmel és reményekkel, az ellenvélemény aggodalommal töltött el. Míg a diákképviseletek az új buktatási és vizsgaszabályokat kóstolgatták, a volt oktatási miniszter reakciójából azonnal kiderült, hogy a konfliktus középpontjában a finanszírozás kérdése áll, a második legfontosabb kérdés pedig az ettől nem egészen elválasztható főiskola-egyetem, avagy „bináris” kontra „lineáris” kérdés.
Drámai minőségromlás
Az új oktatási kormányzat tervezete véget vetne a ’90-es évek második felétől működő hazai finanszírozási gyakorlatnak, amely szerint a rendszeres állami támogatás oroszlánrészét a diáklétszám szerint odaítélt normatíva jelenti. Felsőoktatásunk drámai minőségromlásának éppen ez a finanszírozási gyakorlat volt a legfőbb oka. Az elmúlt években és főként az utóbbi fél év során sokan, sok helyen, sok különböző nézőpontból leírták már ezt, a gyakorlatilag egyöntetű szakmai konszenzust nyomtatott cikkek sokasága dokumentálja. A fejkvótás rendszer a felsőoktatási intézmények közötti versenyt egészen egyszerűen mennyiségi versennyé tette, amelyben a teljesítmény legfőbb mércéje a jelentkező, illetve beiratkozó hallgatók létszáma; ez a mennyiségi verseny – ma már tudjuk – köszönő viszonyban sem volt a valódi, munkaerő-piaci versennyel, de távol állt attól is, hogy az egyes intézmények, karok, szakok szellemi-szakmai rangsorrendjét tükrözze. Mára ezen a téren is le kellett számolnunk az élet sok területén idáig elfogadott dogmával, és be kellett látnunk: illúzió volt abban bízni, hogy a „piac” ítélete helyesen rangsorolhat szellemi javak között. Az új felsőoktatási kormányzat eddigi legnagyobb érdemének tartom, hogy volt bátorsága megfogalmazni ezt, és levonni belőle a konzekvenciákat. A most közzétett tervek szerint ezután az állam a felsőoktatási intézményeknek csak egy meghatározott körét finanszírozza (az állami és az egyházi intézményeket, a magánvállalkozásokat viszont nem!), azoknak viszont kiszámítható állandósággal biztosítja fenntartási költségük 70 százalékát; a maradék 30 százalékot pedig fele-fele részben teszi függővé a hallgatói létszámtól és a tudományos teljesítménytől. Világos, hogy ez a finanszírozási rendszer csak akkor igazságos, ha a támogatott intézmények megfelelnek egy szigorú minőségi kritériumrendszernek is – bízhatunk benne azonban, hogy a kormányzatnak van elképzelése az objektív minőségbiztosítás megszervezésére is. Ilyen körülmények között ezt a finanszírozási rendszert nemigen kifogásolhatja más, mint az állami támogatásból kimaradó intézmények és azok haszonélvezői.
Felkészítés a munkaerőpiacra
A bolognai rendszer nálunk bevezetett változatának másik nagy hibája az egyetem és a főiskola kategóriájának egybemosása volt. Az országos fejkvótavadászat mellett ez vezetett oda, hogy ma a képzés első három évében (a bolognai rendszer első ciklusában) szelekció és pályaorientáció nélkül betóduló tömegek bolyonganak az egyetemeken is, tantárgyak, szakmák, tudományágak között tapogatózva egy olyan képzési formában, amely legtöbbször sem a munkaerőpiacra, sem a tudományos pályára nem készíti fel őket. Sok fontos, gyakorlati szakmát nyújtó intézmény szűkölködik diákutánpótlásban, miközben szebb időket látott tudományegyetemek kutató-oktatói küszködnek az elméleti képzésre nem nagyon vágyó és nem is nagyon alkalmas fiatalok sokaságával. Az új szabályozás ezen a helyzeten is érdemben javítana, lehetővé téve, hogy a felsőoktatási képzés első szakasza is differenciált legyen: igenis, dőljön el már a felvételi pillanatában, hogy valaki melyik utat választja, az egyéni karrierek alakulását, a képzési formák közti átjárhatóságot pedig bízzuk az intézmények közti finomhangolásra. Pokorni Zoltán ugyanis, ha jól értem, attól fél, hogy a főiskolára kerülők elesnek a későbbi egyetemi képzés lehetőségétől, és hogy ennek tudatában a családok többsége majd még kevésbé küldi főiskolára a gyermekét. Ennek eredménye lenne a csúcsára állított piramisszerkezet, amely állítása szerint a ’90-es évek első felének felsőoktatására volt jellemző. A ’90-es évek elejéről-közepéről bizonyossággal csak azt állíthatom, hogy egyetemi oktatásunk színvonala akkor jóval magasabb volt a mostaninál, megállta a helyét nemzetközi, nyugat-európai összehasonlításban is. Ami azonban a torzult szerkezetet illeti, nagyon úgy tűnik, az sokkal inkább a mai helyzetre jellemző: a sokaság a többé-kevésbé jogosan egyetemnek nevezett elméleti képzések első ciklusaiban tolong, elsősorban azért, mert azok a könnyű boldogulás illúzióját ígérik, és az ismert okokból bekerülni sem nehéz rájuk. Az új szabályozás, amely az egyetemi felvételit magasabb követelményekhez kötné és – a Bolognai Chartával kompatibilis módon – helyreállítaná a hagyományainknak megfelelő bináris felsőoktatást, éppen a piramis talpra állítása felé hatna. A fejkvótavadászat megszűntével nem állna többé az egyetemek érdekében sok száz szabad bölcsész szakost toborozni, másfelől a következő években, a kijózanodás korában, a magyar családok többsége újra felfedezheti a munkaerőpiacon valóban jól használható gyakorlati, főiskolai diplomák értékét.
Elértéktelenedő diplomák
Pokorni Zoltán az új finanszírozási elképzelés kapcsán úgy fogalmazott, hogy „ez az egyetemi professzorok vágyálma”; ez bizony igaz lehet, és hozzátehetjük még, hogy a docensek, adjunktusok, tanársegédek és egyetemi kutatók vágyálma is. Mindazoké, akik a minőségi munkához kiegyensúlyozott, kiszámítható, egy hamis, álpiaci versengés szempontjaitól nem befolyásolt közegre vágynak. Arról is meg vagyok győződve, hogy a diákok hosszú távú érdekeit is jobban szolgálja egy olyan rendszer, ahol a követelmények világosak, és ahol elsősorban a szakmába igyekvő dolga, hogy megfeleljen a szakma követelményeinek, nem pedig fordítva. A fordítottja ugyanis illúzió, amelynek az árát leginkább az elértéktelenedő diplomákkal munkanélküliként tengődő fiatalok tömegei fizetik meg, amint azt néhány nyugat-európai ország példáján már egy-két évtizede is megfigyelhette a kíváncsi szemlélő.
Aki a fejkvótás finanszírozás fenntartása és a lineáris szerkezetű felsőoktatás egyedüli érvényessége mellett foglal állást, valójában a ’90-es évek második felének elméletei mellett kardoskodik. Egy olyan utópia mellett, amelyet az elmúlt évtizedben erőltetett menetben próbáltak a valóságra erőszakolni Európa sok országában. A közben eltelt évek tapasztalatai azonban bőségesen szállították az ellenérveket, a hétköznapi gyakorlat cáfolta az íróasztal mellett, nem kifejezetten az érintettek igényei szerint kidolgozott elméletet. Dux László helyettes államtitkár és az általa öszszehívott – tudtommal nagy számú és sokféle politikai hátterű felsőoktatási szakemberből álló – munkacsoport nem tett mást, mint szembenézett e gyakorlati tapasztalatokkal, és megfontolandó javaslatot tett létező és egyre nehezebben viselhető problémák orvoslására. Nem tudom, a tanácskozás résztvevői között voltak-e fideszes szakpolitikusok; őszintén szólva, azt sem tudom, Pokorni alelnökön kívül ki számít ma fideszes (és nem KDNP-s) felsőoktatási szakértőnek. Abban viszont biztos vagyok, hogy a mostani tervezet nem egy KDNP-s „klikk” elképzelése csupán, hanem olyan javaslat, amely a felsőoktatásban dolgozók többségének fogja elnyerni a tetszését.

A szerző egyetemi adjunktus

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor: Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?, november 12.; Sajgó Mihály: Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 15.