A kocsma autonóm tartomány, a szabadság illuzórikus oázisa, azilum. A tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor sem, ha az alkohol személyiség- és társadalomromboló hatását immár álmából fölkeltve is oda-vissza ragozza az ország összes tudatosabb polgára. Akkor meg miért járnak kocsmába? Ez az, amire igazi válasz éppúgy nincs, vagy ha van, rafináltan hamis, falsságát előbb vagy utóbb kitűnően érezzük. Maga a kocsma még csak nem is tünet, talán nagyon finom jel, amely nem önmagára mutat, hanem valami egészen más, valójában csak nehézkesen körülírható dologra, amelyet Háy János új darabja finom plasztikussággal tár a nézők elé.
A főhős élete látszólag jórészt az alkoholon bukik meg. A közel órányi, önmagában csupán egy félig érdektelen voyeurizmus élményével megajándékozó első rész, a lezüllés állomásain konok, öncsalással spékelt szuicid lendülettel végighaladó Férfi (Mucsi Zoltán) kinyilatkoztatásszerű magyarázkodását követi végig, kezdve attól, milyen nehéz volt neki a középiskolai kollégiumban. A hazatérő és otthon tovább süllyedő, megválthatatlan tékozló fiú csak a kocsma oldó hatására képes otthon érezni magát valamennyire a fővárosban. Szempontja valójában másodlagos, nem a konkrét eset a fontos, csak példa a züllés mágikusan vonzó erejére.
A drámát megelőző Nehéz című novella még inkább a társadalmi vonatkozásokra helyezte a hangsúlyt, Háy itt azonban – elégtelen sajnos a kifejezés – a lét, az életbeli események feldolgozhatatlansága, misztikuma felé billenti át finoman a mérleget.
A második rész kitáguló nézőpontja magasba viszi az előadást. A retrospektív, általunk már a főszereplő szűrőjén keresztül ismert történet felpörög, s megtelik azzal a metafizikai tartalommal, amely a darabot kiemeli a kizárólagos szociohorror történetek világából. A tragédia után először megszólaló, ősanyává lényegülő Anya (Lázár Kati) szavai egyszerre érkeznek az ősi falusi konyha mélyéről és az isteni szférából. Lázár Kati alakítása, némajátéka megrázó erejű, hozzá képest jó Mucsi Zoltán, Ilyés Róbert (Tanszékvezető), Gados Béla (Tanár). A fokozatosan alakuló díszletek (Sárkány Sándor), a lelki-szellemi történéseket alapos precizitással nyomon követő jelmezek (Kárpáti Enikő) harmonikusan illeszkednek a „nehéz atmoszférához”.
Végtére mi is az a címben megjelenő valami, ami nehéz? Hát először is, a sztereotip válasz szerint, mint tudjuk, nehéz élni, aztán nehéz megmagyarázni, hogy miért nehéz élni. Legfőképpen pedig nehéz érvényesen beszélni a jelenségek kifejthetetlenségéről. Ez utóbbi érzékeltetése adja meg a dráma értékét is az első kettő napi szintű, érvényesen alig megfogalmazható rácsodálkozáshoz képest.
(Háy János: Nehéz. Bárka Színház. Rendező: Bérczes László.)
origo.hu
Kövér: Magyar a gyűlöletből ácsolt pódiumról letaszította Gyurcsányt
