Június tizenhatodika kettős értelemben is emlékezetes, Nagy Imrének és mártírtársainak kivégzése (1958), majd újratemetése (1989) történt e napon. Utóbbi nyom többet a história latjában, hiszen az újrahantolt mártírok mellett a diktatúra is a ravatalra került. Emberöltő távolából kimondhatjuk: a rendszerváltozás (vagy nevezzük bárminek) legmarkánsabb napja volt az újratemetés. Ott, a Hősök terén éreztük először, hogy megroppant a diktatúra. Talán épp az ifjú Orbán Viktor beszédénél:
Értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. […] Akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.
A lélegzetét visszafojtó tömeg élőben láthatta a ravatal mellett álló „megvilágosodott” elvtársak kínos gyászábrázatát. Égtek, mint a mellettük lobogó kandeláberek… Látni kellett a gyászoló tömeg tekintetét is, kinek vér tolult az arcába, ki falfehérre sápadt. (Hát hogyne, hiszen még benne voltunk a diktatúrában, tagja voltunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, még bent volt a százezres orosz ármádia, fegyverben állt a munkásőrség, még az MSZMP hirdette az igét.)
Eközben a Duna túloldalán egy VIP-kórteremben talán a bukott pártvezér – a hóhér – is látni vélte a Hősök terei százezreket.
Űzött, zavaros értelemmel próbálta megfejteni, mivé lett az életműve. A sors még megadta neki – kirótta rá – ezt a napot. Hamarosan papot hív, meggyón. Mossa kezeit.
