(milyen csodák vannak Kőszegen )

Én nem tudom, különös szerencsémnek tekinthetem-e, hogy gyermekkorom egy részét az ország legbűbájosabb kisvárosában, Kőszegen tölthettem. Úgy gondolok mindig azokra az időkre, mint a görög bölcs az Aranykor elsüllyedt szigetére, az Atlantiszra. Mikor évről évre visszatérek, mintha valami megfoghatatlan boldogság vonzásának engedelmeskednék. Ez az érzés már-már misztikus.
Svájcban élő nővérem, Agota Kristof (aki világsikerre tett szert francia nyelven írt regényeivel) ugyanezt a nosztalgiát érzi, s talán nálam sokkal inkább átéli a hiányt és a veszteséget. Ő Kőszeggel együtt a hazáját vesztette el.
Vágyódásomat átörökítettem szeretteimre. A lányomra, s két unokámra. Az idei ősz három legragyogóbb napját töltöttük Kőszegen, s mivel ők velem voltak, a misztikus boldogság a tökéletes valóság formáját öltötte fel. Úgy éreztem, mintha kristálytiszta és édes levegő áradna a tüdőmbe, miközben belefeledkeztem a két kisgyerek féktelen, szűnni nem akaró örömébe. Magával ragadott elsöprő jókedvük és életenergiájuk.
Nemcsak a város más, mint a többi, hanem az itt élő emberek is. Csak jó szót és kedvességet kaptunk a szálláshelyünkön, az utcán, a vendéglőkben, az erdőkben, a távoli forrásoknál a hegyek között.
Csupa egyszerű, mégis csodálatos dolog történt velünk, amit egyedül sohasem élhettem volna át.
Szemben a Jézus Szíve-templom magasodott a mélykék égre, s a távolban látszódtak a szívemben őrzött hegyek kontúrjai.
Az első napon felmentünk kocsival a velemi Szent Vid-templomhoz. Ambrus unokám megcsodálta a hatalmas fák sziklákon áttörő gyökereit, s amikor továbbindultunk az Írottkő alatt lévő Herman forrás felé, az egyik kilátóponthoz érve azt mondta, hogy látja innen Csopakot és az egész Balatont. Erre Tóni szaporán bólogatni kezdett. Vörös, sárga, bíbor levelek libegtek alá a fákról, kitartóan ragyogott a nap, mikor elindultunk Velem felé, hogy megnézzük a híres gesztenyeünnepet, azután a községen át térjünk vissza a városba. Kőszegszerdahelyen gépkocsisorok álltak: a hagyományokat őrző gesztenyeünnep ezreket vonzott ide.
Ambrus már előző nap szeretett volna elmenni a madárarborétumba, amely a 2006-ban épült Természetvédelmi Látogató Központhoz tartozik. Délután öt óra előtt három perccel értünk oda. A parkolóból egyedül mentem a központi épülethez, s elszontyolodva értesültem arról, hogy a létesítmény ötkor bezár. Két kisgyerek van velünk – motyogtam bátortalanul, s akkor megtörtént egy igazi kőszegi csoda: a kedves fiatal hölgy, aki a kapuban fogadott, habozás nélkül azt mondta: „Jó, akkor itt maradok, nekem is megéri, hogy láthassam a gyerekek örömét.” És nyitva tartott hatig.
A második csoda maga a természetvédelmi központ volt, ahol Tónika sikoltozni kezdett az örömtől, amikor megpillantotta a hollószobrot, amelynek a térdéig sem ért. A hatalmas üvegfalú tárolókban ott volt Kőszeg egész élővilága, a tarajos gőtétől a fülesbagolyig. Ha a haris, a kuvik vagy a kék cinke hangját akartuk hallani, Ambrus csak megnyomott egy gombot, s máris felcsendült a hajnali dal. Aztán kint, a madárrezervátumban igazi élettel teli csicsergés fogadott bennünket. Végül egy növényekből épült labirintuson át követtük a gólyák útját Kőszegtől Dél-Afrikáig.
Másnap „megmásztuk” a Kálváriát. Tóni ugyan az anyja hátán egy bugyorban utazott, de visszafelé már Ambrus kezét fogva „lemászta” a fél hegyet, ami a másfél évesek körében olyasmi, mint egy serpának a Mount Everest.
Hogy miért éreztem úgy e három nap alatt, mintha az „aranykorba” tértem volna vissza, s a legszebb mesét éltem volna át, én nem tudom…