Nincs pénz az ablakban

Akik húsz évig tologatták a partvist, úgy gondolják, aki ötször több járulékot fizetett negyven évig, az se kapjon többet, mint ők. És ebben senki foglalkozását nem lebecsülendő, megint csak a szocializmus torzítása köszön vissza

Az alábbiakat nem én találtam ki. Amerikában a dél-kaliforniai egyetem kutatói huszonnyolc évig kísérték figyelemmel 1500 ember életét. A kutatás eredménye szerint a pénz nem jár együtt a boldogsággal. „Sok ember illúziója, hogy minél többet keresünk, annál boldogabbak leszünk.” De ez nem igaz, mert a boldogsághoz inkább olyan alapértékek társulnak, mint a szeretteinkkel töltött idő vagy az egészség. Ámde megjelent egy másik kutatási eredmény is. Az angliai Wawrick egyetemen a változatosság kedvéért kilencezer brit család életét kutatták tíz éven keresztül. A kutatási ideje alatt számos alkalommal fordult elő a vizsgált családoknál öröklés, nagyobb nyeremény a lottón stb. És láss csodát, a sok pénz jótékonyan javította az egyének életét, egymillió font pedig kifejezetten euforikus boldogságot hozott. Szóval a kutatók szerint „szoros kapcsolat van a pénz és a boldogság között, de súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy a pénz a legfontosabb tényező a boldogsághoz”. Ellenben javítja a lelki egészséget. Mindkét kutatás azt bizonyítja, hogy minden attól függ. Ismerjük a mondást, amely Európának ezen a szegletén járja, nevezetesen hogy „a pénz nem boldogít”, s hozzá szerény záradék: „De jó, ha van.”
Annak ismeretében azonban, hogy évek óta olyan költségvetése van Magyarországnak, amely csak 7,5 milliós lakosra lenne elegendő, korántsem vicces a pénz emlegetése. A rendszerváltás nem hozott bérreformot, sőt a közgazdászok nagyon idegesek, ha az átlagpolgár megkérdezi, hová lettek azok a borítékon kívüli juttatások, amik miatt olyan alacsony volt a szocializmusban a bér? Válasz nincs, de egymillió munkahely számolódott fel a privatizációk és tönkrement iparágak nyomán. Nem csak a kis- és középvállalkozások tőkehiányosak, a lakosság is „tőkehiányos”. Csalóka a pláza sokaságának illúziója. Először is a bevásárlóközpontokat autós tömegre tervezték. A nyugdíjasok jelentős részének nincs kocsija, főképp nekik lenne ideális az olcsó bevásárlás lehetősége. Ráadásul, aki figyelmes, láthatja, hogy bármilyen sérült, lejárt szavatosságú áru kerül a pultra, rekordidő alatt elfogy. Szinte legenda, hogy az olcsóbb zsemléért vagy almáért meddig mennek el a vásárlók. Még új az emléke annak, hogy a rendszerváltás után felvirágzó ruhaturkáló butikipar milyen gyorsan megbukott. Lakat került a second hand üzletekre. A közelmúltig. A Gyurcsány–Bajnai-kormány oly mértékig véreztette ki anyagilag az embereket, hogy a főváros dicsőségére csak a Blaha Lujza tértől az Oktogonig legalább nyolc ilyen műintézmény kínálja kilós vagy egyedi ruháit. Ma már elsősorban nem excentrikus modellekre vadásznak a vásárlók, hanem olcsó, hordható ruhaneműre. A lakossági takarékbetét-állomány évről évre csökken, azaz nincs tartalék, ellenben a hitelállomány gigantikus méretű: a lakáshitel 4294 milliárd forintnál tart, az áruhitel pedig meghaladja a felvetthitel-visszafizetés arányát. Az Orbán-kormány mindenféle variációt mozgósít a devizahitelek emelkedésének kivédésére, de nem sok jóval biztathatják az ügyfeleket, a hitelt vissza kell fizetni. Látjuk Kolontáron, még nem tudják, hol alszanak a vörösiszap károsultjai, de a bankok már „újabb” fedezetért szekírozzák őket. Shylocknál kevés visszataszítóbb figurája van Shakespeare-nek, de nem kellene néhány bankárnak túltenni rajta. A politikusok hajlamosak a mindentudó szerepében tetszelegni, de érdemes lenne figyelniük a „nép” hangjára hasznos tapasztalatok okán. Feltűnő, hogy a televíziós vetélkedők résztvevői újabban lakásfelújításra, szüleik segítésére, új kabátra vagy számítógépre költenék a pénzt. Még a tehetségkutatók szereplői is arra vágynak, hogy ha nyernek, segítik a keveset kereső szülőket. Nem nagyon hallunk világ körüli utakról vagy piros Ferrarikról. Annak idején Rubik Ernőre, a csodakocka feltalálójára minden magyar ember büszke volt, és nem sajnálták a vele keresett halomnyi pénzt. Az utóbbi években azonban annyi korrupcióra, sikkasztásra, vesztegetésre derült fény, miközben a kormány állandóan elvonásokkal, áremelésekkel szorongatta az embereket, hogy a létminimum is komoly veszélybe került. Ezek a vagy eszel, vagy sárga csekkelsz, vagy nem fázol, de éhen halsz szlogenek egyáltalán nem viccesek. A reálkeresetek az 1978-as évhez közelítettek, Biszku botránya nem azért szólt nagyot, mert halálos ítéleteket írt alá, hanem mert 650 ezer forint a nyugdíja. Hirtelen mindenkit a másik pénze kezdett érdekelni, és az interaktív műsorokban tapintható lett az irigység és a rosszindulat. A „neki miért van tíz forinttal többje, mint nekem” – mozgalom virágba borult. Egyben visszaköszönt az a bűnös pártállami gyakorlat, amely szerint nem kell az embereket kiokosítani, elég, ha élvezik a sok ingyent. Ez bosszulta meg magát, a magyarok nemcsak a demokrácia gyakorlásában, de pénzügyekben is majdnem analfabéták. Dicsekszünk, hogy sem az adózással, sem pénzügyi műveletekkel, banki, biztosítási szerződésekkel nem vagyunk tisztában. A nyugdíjak alacsonyak, belőlük kijönni nagyon nehézkes, de ez nem ok arra, hogy mások pénzét számolgassuk. Az Orbán-kormány tényleg forradalmi tettet hajt végre, amikor nem a nyugdíjakat vagy a közalkalmazotti fizetéseket csökkenti, mint más országok, hanem biztos alapokra helyezi az állami nyugdíjak sorsát. Ez úgy jelenik meg a köztudatban, hogy Orbán lopja a nyugdíjakat. Sőt, kapjon mindenki egyformán, kobozzák el a magas nyugdíjakat, majd osszák szét a szegényebbek között. Akik húsz évig tologatták a partvist, úgy gondolják, aki ötször több járulékot fizetett negyven évig, az se kapjon többet, mint ők. És ebben senki foglalkozását nem lebecsülendő, megint csak a szocializmus torzítása köszön vissza. Ami pedig az Orbán-kormány adópolitikáját illeti, még senki sem tudja, milyen lesz a 16 százalékos adókulcs a gyakorlatban, de magas fokon folyik a pánikkeltés. Az egyik szakszervezeti vezető kijelentése, amely szerint ezzel az adózási formával a munkavállalók 80 százaléka rosszul jár, azért buta hazugság, mert nincs olyan kormány, amelyik nemzetinek tartva magát ekkora bűnt követne el a polgárai ellen. Ami azonban sokaknál kiverte a biztosítékot, az a gyermekek után járó adókedvezmény. Igazuk biztos tudatában hangoztatják, hogy mire adnak Orbánék a gyerek után pénzt? És most jön a ravaszság: ha a gyereknevelésért pénz jár, akkor adjanak utólag azoknak is, akiknek már felnőttek a gyerekei. Pénz mindig jól jön. A demográfiai veszély úgy megy el az emberek füle mellett, mint a fuvallat, sokukat meg sem érinti, hogy egymillió adófizető fizeti a hárommillió nyugdíjas eltartását, és ez nem sértés, hanem egy rendszer, amiben az aktívak fizetik az aktuális nyugdíjakat. Egyébként, ha azt mondanánk, hogy mivel generációk nőttek fel gyes vagy gyed nélkül, utólag fizessék ki azt is, mindenki érezné a dolog abszurditását. Központi témája a betelefonálóknak, hogy ne engedjék a nyugdíjasokat dolgozni. Ezt a képmutató szöveget látszatra a fiatalok munkanélküliségével magyarázzák, valójában azonban a féltékenység van mögötte, mert ezzel a nyugdíjas pluszpénzhez jut. A legcsúnyább, amikor arra kapacitálják a kormányt, vonják meg azoknak a nyugdíját, akik a férjük után jogosultak özvegyi nyugdíjra, mert „csak” otthon dolgoztak, de nem volt hivatalos munkaviszonyuk. Valóban, otthont teremteni, gyerekeket szülni, nevelni, főzni, takarítani, beosztani a pénzt, kiszolgálni az egész családot, mert „te úgyis itthon vagy” igazi huszonnégy órás szórakozás. Vörösiszapügyben azonban jelesre vizsgáztunk, nagy bajban tudtunk szívből adakozni, és ez kezdetnek nem rossz.