Gálfalvi György a díj átadásakor mondott laudációjában megemlékezett arról is, hogy ön egy olyan időszakban írta doktori disszertációját Székely Jánosról, amikor az anyaországi hivatalos és alternatív kánon még a nevét sem írta le. Honnan hová jutottunk el mostanra a határon túli szerzők befogadása terén?
– Amikor a nyolcvanas évek közepén elkezdtem foglalkozni az erdélyi és általában a határon túli magyar irodalmakkal, bántott, hogy az ország határain túl élő költőket, írókat itthon nem ismerik, és ha ismerik is, teljesítményeiket gyakran nem mérik az anyaországiakkal egyenlő mércével. Mára természetessé vált, hogy erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai szerzők művei szerepelnek budapesti, szegedi, kecskeméti, pécsi vagy éppen békéscsabai folyóiratokban, és az anyaországi írók, költők alkotásait kolozsvári, újvidéki, pozsonyi folyóiratok közlik, sőt ilyenfajta átjárás a könyvkiadók világában sem ritka. A Hídverő-díjjal előttem jutalmazottak, például Görömbei András, Ilia Mihály, Márkus Béla, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos és mások munkája nyomán számos erdélyi szerző, köztük Kányádi Sándor, Sütő András, Székely János, Szilágyi István, Szőcs Géza életműve elfoglalhatta helyét a nemzeti irodalmi kánonban.
– A laudációban a Magatartások és formák. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma című kötete is szerepelt. Önnek mit jelentett a Hídverő-díj?
– A megtiszteltetésen és az örömön túl, mivel olyan munkálkodásért kaptam, amiért soha nem gondoltam volna, hogy jutalom jár, egy kicsit azt is, hogy talán behegedőben vannak az olyan típusú sebek, mint amilyeneket 2004. december ötödikén honfitársaink egy része ütött a határainkon túli magyarokon. Ezzel együtt tapasztalataim szerint van még mit tenni a magyar–magyar (az itteni és az erdélyi) összetartozás-érzés erősítése terén, s ebben a kultúra, azon belül az irodalom szereplői sokat segíthetnek.
– Felszabadító mondat volt az is, amikor az erdélyiek Verőcén megrendezett világtalálkozóján 2008-ban kijelentették, hogy már nem számít árulónak az, aki Erdélyből áttelepült Budapestre.
– Sok minden változott a román határon túl az utóbbi években. A fiatalabb generációk íróit, költőit már nem üldözik, nem kell menekülniük, és ők nem is akarnak áttelepülni. Olyan is akad, aki kétlaki életmódra rendezkedett be, Budapesten is van élettere, és Erdélybe is visszajár. De az erdélyiekben ismét felerősödőben van a lokalitás értéke, az Erdélyben otthonosság élménye, egyre fontosabb a hazai táj, a szülőföld az új generációknak is.
– Az erdélyi irodalom sokáig két központú volt, ráadásul Kolozsvár és Marosvásárhely rivalizált is egymással. Most mi a helyzet?
– A klasszikus központok mellett új irodalmi centrumok, műhelyek, folyóiratok jelentkeztek az utóbbi évtizedekben. Keresi, és egyre inkább megtalálja hangját Nagyvárad, Arad, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy is. A ma már harmincas-negyvenes nemzedék legjobbjai olyan új hangokkal, beszédmódokkal gazdagították a magyar irodalmat, amelyek úgy vannak szinkronban az itteni törekvésekkel, hogy közben a sajátosságaikat is felmutatják ismét.
– Tavaly, amikor legutóbb beszélgettünk a Gion Nándor-monográfia budapesti bemutatója után, még kérdés volt, hogy Giont például sikerül-e a félfeledésből visszahozni a köztudatba. Az emlékháza avatásakor a szülőfalujában, Szenttamáson rendezett ünnepség, amelyen a falubeliek mellett anyaországi írók, irodalomtörténészek is részt vettek, azt mondatja velem: sikerült.
– Az mindig a helyieken is múlik, hogy nekik mit jelent egy író, aki a közelükben született, és mit jelent nekik az életműve. Egyáltalán mit jelent nekik a magyar irodalom. Mi, kritikusok, irodalomtörténészek csak inspirálhatjuk őket a közülük való irodalmi nagyságok kultuszának ápolására.
origo.hu
Kövér: Magyar a gyűlöletből ácsolt pódiumról letaszította Gyurcsányt
