Privatizált vörösiszap és az elszámoltatás

Kétezer wattos reflektorként világította be a magyar privatizáció elfeledett titkait az ajkai vörösiszap-áradat. Pusztítva zúdult ezer hektárra és több településre a mérgező anyag a honi privatizáció egyik állatorvosi lovának számító magáncégből. Mindenekelőtt az a kérdés, hogy miként lehetett 10 millió forintért hozzájutni egy üzemhez, amely újdonsült tulajdonosainak rögtön milliárdokat termelt? Miként egyeztethető össze ez a kapitalizmus adásvételi szabályaival? Hol itt az egyenértékű csere? Tágabban értelmezve, miként lehet, hogy az ország állami termelő vagyona elfogyott, de az állam eladósodottsága közben mégis gigászira nőtt?
Mindehhez gondos előkészítésre volt szükség. A kedvező terep előkészítése már a 80-as években elkezdődött. A hajdani állami vállalatokat az 1968-as, úgynevezett új gazdasági mechanizmus bevezetése után az állam nem látta el a szükséges tőkével, hanem azok egy részét a multifunkcionális jegybanktól (MNB) kellett kölcsönként felvenniük, kezdetben barátságosan alacsony kamatokért. Az 1982-es hitelválság után a vállalatok hozzájutottak még olcsó exportnövelő beruházási hitelekhez is. 1985-től, de kiváltképpen 1987-től azonban a kamatok nagyot emelkedtek, a vállalatok hasznuk nagy részét kamatként fizették. Sokan közülük veszteségesek lettek. Összeesküvés-hívők erre azt mondják, hogy az MNB-ben már akkor tudták, hogy nemsokára megdől a szocializmus, ezért majd vagyonhoz lehet jutni. Addigra legyen a vagyon olcsó, gondolták. Azt is vallják, hogy az MNB-ben tudták, kiket kell majd vagyonhoz juttatni. Azok a cégek, amelyek ugyanis nem termelnek hasznot (mert a kamat azt elviszi), a piacon olcsók. Azt, hogy melyik cég hogyan állt, az MNB-ben pontosan tudták. Összeesküvés-hívők a sorozatos kamatlépések logikus következményének tekintenék egy felhatalmazás nélküli magyar delegáció útját is Londonba, közvetlenül az 1990-es választások előtt. Erről a Financial Times (FT) tudósított. A máskor szokásosan terjedelmes hazai sajtóvisszhang azonban ezúttal elmaradt.
E sorok írójának egy külföldi konferencián hívták fel a helyiek a figyelmét a FT cikkére. Ott egyetértés született, hogy a magyar piacképes termelő vagyont külföldieknek kell eladni. Magyarázatként az szolgált, hogy az árbevételekből felszámoljuk az állam adósságát. A delegáció tagjai a paktumkötők prominensei voltak, egyikük néhány hónap múlva a jegybank elnöke lett. A valóság szerint a londoni egyetértés jegyében indult és folyt végig a magyar privatizáció. Felmérés, összesítés az állami vagyonról még darabszámra sem történt, piaci értékről ne is beszéljünk. Noha az értéktőzsde 1990 nyarán már megnyílt és alkalmat kínált a versenyeztetésre, azt a privatizátorok kerülték, az ügyeket a nyilvánosság és a parlament kizárásával intézték. Tették ezt úgy, hogy a hajdani privatizációs miniszter válaszait még a kormánypárti frakciók sem fogadták el több esetben. Az már közhely, hogy a privatizációból befolyt pénznek köze sem volt a cégek valós piaci értékéhez. Valamivel azonban álcázni kellett ezeket a nyilvánvalóan égbekiáltó csalásokat, a közvagyon megkárosítását. Az alacsony árhoz a privatizátorok „feltételeket” szabtak és ezzel védték a foltos mundér becsületét. A leggyakoribb feltételek a munkahelyek megtartására, esetleg az azok számának növelésére tett ígéretek, további fejlesztési ígéretek, valamint az elhanyagolt környezet mentesítésére szóló vállalások voltak. Akik olcsón vásároltak, papíron alkalmasint megvették a vörösiszapot is, a vele járó gondokkal és költségekkel együtt. Ami a munkahelyek számának gyarapítását, vagy éppen megtartását illeti, a befektetők legalább dupla annyit számoltak fel, mint amennyit létesítettek, ezt mutatja a mai rendkívül alacsony aktivitási mutató. A közelmúltban történt MÁV Cargo-privatizáció tapasztalata is az, hogy az új tulajdonosok csak ideig-óráig tartják fenn a munkahelyeket, a magyarországi munkahelyek megszüntetésével lehet ugyanis az osztrák állásokat megóvni. Alig van a produktív korú népesség felénél többnek munkája. Ezzel az uniós sorrend végén kullogunk. A nagyvonalú beruházásokról szóló ígéretek sorsát a közműszolgáltatókon szemlélhetjük. Egy pár napos zord téli idő több napra áram nélkül hagyta a fél Nyugat-Dunántúlt. A címlapsztoriban szereplő Mal Zrt.-nél pedig a környezetvédelmi vállalásokra hivatkozva alakították ki az alacsony vételárat.
Az 1994–98 közötti tömegprivatizációban az összeesküvés-hívők további bizonyítékokat vélnek felfedezni a privatizációs folyamat eleve kitervelt voltára. A stratégiai energiaszolgáltató ágazatok privatizációjának bevezetése előtt újabb gigantikus kamatemelést és inflációt generált a jegybankelnökből és a pénzügyminiszterből álló tandem, az úgynevezett pénzügyi álompáros. A cégek piaci értékét ezzel a padlóra küldték. A bagóért privatizált energiaszolgáltató cégek mellé az új tulajdonosok még profitgaranciát is kaptak az adófizetők terhére. Surányi és Bokros is megkapták a vezető pénzügyi világlapok legmagasabb elismerését, mint a minap Simor jegybankelnök. Amint láttuk, a privatizált vagyonnal, legalábbis papíron, kötelezettségek jártak. Az elmúlt húsz évben azonban az iszapkatasztrófáig nem hallottunk arról, hogy ezeket valaki is számon kérte volna. A kötelezettségek elhanyagolása ugyanis valahol kárként vagy többletkiadásként jelentkezik. Legtöbbször az államnak kell helytállnia. A munkanélküliek az államtól várják a segélyt. Ha a vállalt beruházások nem valósultak meg, nem jöttek létre munkahelyek, kevesebb lett az állam adóbevétele. Most meg azt látjuk, hogy az iszapkatasztrófa elhárításának költségeit az államnak kellett megelőlegeznie. Most, az életben először azonban az állam számon kér, és ehhez törvényt is alkot. A gyorsaságot a közérdek indokolja. Ne felejtsük el a számos múltbeli esetet, amikor a törvények meghozatalakor a közérdeket felülírták a magánérdekek. Így módosult visszamenőleg (!) a szesz-jövedékitörvény, így született energetikai törvénycsomag 1995 karácsonya előtt a privatizátorok igényeinek megfelelően, a pénzügyi tárgyú törvények lobbiérdekeket szolgáló számtalan módosításáról nem is beszélve. Ezért hirdettek törvények helyett etikai kódexeket a kereskedelemben és a bankszektorban.
A vörösiszap-katasztrófa kapcsán arra is fény derül, hogy van járható útja a privatizációs stiklik korrigálásának. Át kell tekinteni, hogy a vételár a tényleges értékhez hogyan viszonyult. Ha vállalások voltak a szerződésben, azokat miként teljesítették. Ha a vállalások nem teljesültek, a közben gazdát cserélt vagyonok új tulajdonosai sem mentesülhetnek, mert kötelezettséggel terhelt vagyont vettek. Hamis beállítás államosításokat vizionálni és a magántulajdon szentségét félteni. Arról van szó csupán, hogy a közérdek visszakerül jogos helyére, a magánérdekek elé. Ez történik a vörösiszap esetében. Az állam kényszermenedzsmentet rendelt ki az ügyek viselésére. Új és hatékony menedzsment kijelölését a tulajdonosoktól nem várhat, hiszen ők elhanyagolták kötelezettségeiket. Ezért is történhetett meg a katasztrófa. A vagyon zárolása nem államosítás, hanem elővigyázatossági lépés, akadályok gördítése arra az esetre, hogy a cég kiürüljön, mire a kárért való helytállásra sor kerül. Ez logikus és a közérdeket figyelembe vevő eljárás. A vörösiszapügy egyben modellértékű is lesz. Gyanítható, hogy nem ez az egyetlen eset, amikor a privatizációs vállalásokat nem teljesítették az új tulajdonosok. A terheket, amelyek viselésétől eddig az új tulajok mentesültek, számszerűsíteni lehet és szükséges, ezt követően vagyonukkal és az abból származó jövedelmekkel szemben kötelezettségként a jog eszközeivel érvényesíteni kell. Szó nincs itt államosításról, amint azt a bepánikolt érintettek láttatni óhajtják, csupán a közérdek érvényesítéséről. Ha a kormány nem ezt teszi, továbbra is ki lesz annak téve, hogy a privatizált cégek tulajdonosai gátlástalanul hágnak át környezetvédelmi előírásokat, bocsátanak el tömegével munkavállalókat.
Ajkán 10 millió forintért a vörösiszapot és az azzal járó összes gondot is megvásárolták a vevők, nem csak az iparból kisajtolható mesés profitot. Ezt tudomásul is vették, és ennek megfelelően tették meg környezetvédelmi vállalásaikat, amelyeket később átadtak a feledésnek, a privatizációs szerződést aláírókkal együtt. Az ár alatti privatizáció további eseteire hasonló történetek valószínűsíthetők. Az elszámoltatásnak ki kell terjednie a privatizációs vállalások teljesítésére is.

A szerző közgazdász