A diák nem lehet két lábon járó fejkvóta

Sok szó esik mostanában a pedagógusi életpálya- modellről, s nemrég zajlott le a Commitment Zrt. rendezésében egy erről szóló konferencia. Az előadók hangsúlyozták, hogy a felvázolt koncepciót semmiképpen ne tekintsük döntésnek, hanem vitaanyagnak. Nos, akkor vitassuk meg, vegyük sorra az állításokat!
Az ország válságban van, nemcsak gazdasági, hanem demográfiai szempontból is. Az oktatás azonban stratégiai ágazat, nélküle nem lehet a mélységből kilábalni. Az életpályamodell tervezői az oktatásügy válságát – az előadásokból ez tűnt ki – elsősorban a pedagógusok ösztönzésére fordított anyagi ráfordítással kívánják orvosolni, a pedagóguspályát vonzóbbá, ugyanakkor az oktatást színvonalasabbá tenni. Eszközként a pedagógus hatékonyabb ellenőrzését, minősítését vetik be, és vitatkoznak annak lehetséges módszereiről. Egyszerre kívánnak a tanárokkal szigorúbban bánni és a tehetséges fiatalok előtt a pályát vonzóbbá tenni.
A demográfiai helyzet azonban már rég aláásta a minőségi elvárások megvalósíthatóságát. Kevés a gyerek, sok a tanár. A tanárok ellenőrzése azt a funkciót biztosan remekül betölti, hogy a minősítő eljárásokra hivatkozva az iskola könynyebben megszabadulhat a felesleges munkaerőtől. De hol marad a tanuló motiválása, hogy az eddigieknél jobban teljesítsen? A diák nagyon jól tudja, hogy ő, a két lábon járó fejkvóta tesz szívességet, hogy hajlandó fizikailag jelen lenni az oktatásban, és egyre többet megengedhet magának anélkül, hogy a kicsapatás fenyegetné. Miért tanulna, amikor a középiskolai felvételi csak porhintés és nem valódi követelmény? Bárki besétálhat még a nyolcosztályos gimnáziumba is, bármilyen képességekkel és készségekkel! Miért tanulna, ha az érettségi nem valódi megméretés?
Mivel a tanár megítélésének egyik – szerintem legfontosabb – mércéje diákjai teljesítménye, ezért a reformot a diák középpontba állításával kellene kezdeni, az ő ösztönzésére szolgáló eszközöket megteremteni. Továbbá állami szinten átgondolni azt az iskolaszerkezetet, amit 20 éve elrontottak, mert odadobták a szabad piacnak és a fenntartók senki által össze nem hangolt kényének-kedvének. Az tényleg emelné a színvonalat, ha minden diák a maga helyére kerülne, és a tanulói együttműködésre jobban lehetne alapozni.
A másik fontos téma: a tanár motivációja. Ő már régóta ösztönözve van, hogy alkalmazkodjék a megváltozott körülményekhez. Ugyanis az állásáról van szó. Önként és dalolva ingyen felvételiztet, tart nyílt napot és előkészítőt nyolcadikosoknak, propagálja iskoláját az ismerősök körében, csakhogy munkahelyét vonzóvá tegye a diákok körében. Rákényszerül, hogy módszertanilag újítson, mert megváltozott képességű diákokat kap, akiket meg kell tartania az iskola számára. De ne tagadjuk, a létszámért való harc nem jár együtt a tanulmányi színvonal emelkedésével.
Ezzel a tanárral mindent meg lehet tenni. Nem fogja a pályáját elhagyni, mert hol és kinek kell egy 40–55 éves pedagógusi végzettségű értelmiségi? Elviseli, ha a teljesítménye nem áll összhangban elismerésével. Azt is megtehetik vele, amit az életpályamodell hirdetői kilátásba helyeznek, hogy a zárószakaszban csökkentik a kötelező óraszámát – a jövedelmével együtt. (A lenézett Romániában már régóta működik a többszakaszos életpálya, az „öregek” heti 16 óra kötelezőjével, de nem fizetéscsökkentéssel!) Ezt a megaláztatást is le fogja nyelni. Kérdés azonban, hogy az a kiváló képességű fiatal, akit erre a pályára várnak, vonzónak fogja-e találni ezt a perspektívát?
Előadóink arra hivatkoztak, hogy milyen sivár is volt eddig a pedagógus élete, aki 23 évesen biológiatanár lett, és 35 év múlva sem lett belőle más, mint biológiatanár… Talán többek nevében mondhatom, hogy emiatt egyetlen tanárt sem láttam elkeseredni. Minden pedagógusnak megvan a maga hírneve, és ez elég. Azt viszont hadd ne ecseteljem, milyen érzéseket váltott ki belőlem az életpályamodell lefelé ívelése.
Tegyük fel a kérdést, és válaszoljunk rá nyíltan: mi a tanár valódi baja? Felmérte-e valaki, mik a tanári életpálya valódi gondjai? Sokat tudnék erről mesélni 28 év tanári munkával a hátam mögött, de ne legyünk szubjektívek. Vizsgáljuk meg széles körben, mi vonzza és mi taszítja a fiatalokat, ha erről a hivatásról van szó! Aki elhagyta a pályát, miért tette? Aki maradt, miért és milyen munkafeltételek okoznak számára igazán gondot? Csak ezek ismeretében lehetne hozzálátni, hogy vonzóvá tegyük a pedagóguspályát. A valóságos hazai helyzet legalább annyit számítson, mint a külföldi példák! S ezeket a külhoni megoldásokat nem a teljes rendszerből kiragadva, manipulálva kellene választékul felkínálni.
Ami pedig az oktatás színvonalát illeti, az nagyon sok tényező függvénye, többek között a fenntartók ténykedésén és a vizsgarendszeren múlik.
Olyan megoldás kellene, amely olcsó is, ösztönző is. Luxus lenne az ország jelenlegi helyzetében pénzt kidobni – sokadszor – egy megalapozatlan kísérletre.

A szerző gimnáziumi tanár

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény? November 12.), Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.), Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.), Gulyás László (Tennivalók a minőségi felsőoktatásért, november 18.), Farkas Anikó (Eltérő szemléletmódok az oktatás-nevelésben, november 20.).