A garancia

Arra biztatja az MSZP a polgárokat, hogy ne lépjenek át a magánpénztárakból az állami nyugdíjrendszerbe. Felelős politikai erő ilyesmit akkor javasol, ha valamiféle garanciát is tud nyújtani arra, hogy ezzel a döntéssel senki sem jár rosszul. Azt még akár könnyed bohóctréfaként is értékelhetnénk, hogy a szocialisták majdani kormányra kerülésük utánra ígérik a mostani „igazságtalanság” orvoslását, az viszont már súlyos felelőtlenség, hogy ismét mások megtakarításaival, jövendő nyugdíjkifizetéseivel játszanak. Tetszik, nem tetszik, a kormány úgy határozza meg az átlépés/maradás feltételeit, hogy a nagy többség számára nyilvánvalóan csak megtakarításának automatikus átvitele jöhet szóba értelmes lehetőségként. S azt, hogy ezzel senkit ne érjen veszteség, a parlamenti többség tudja itt és most garantálni a héten benyújtott politikai nyilatkozat elfogadásával, illetve az ahhoz kapcsolódó részletszabályok megalkotásával. A hiteltelenség MSZP-t övező masszív fala – ne feledjük, ez a párt kormányon törvénybe iktatott már jelentős adócsökkentési programot, hogy aztán az újabb választói felhatalmazással visszaélve adóemelést valósítson meg – minden bizonnyal visszatartja majd a tömegeket a javasolt öngyilkos lépéstől.
Ha azért kárhoztatjuk a kormányt, hogy nyugdíjügyben ellentmondásos, időnként zűrzavaros volt a kommunikációja, akkor ezek után mit mondhatunk a szocialistákról? Talán azt, amit kampánytanácsadójuk, Szigetvári Viktor nyilatkozott hétfőn lapunknak: „A szocialisták szinte teljes mértékben elfelejtettek tudomást venni azokról a problémákról, amelyek az emberek fejében problémaként jelentkeznek.” Minden csetlő-botló lépése, kapkodó vagy annak látszó intézkedése ellenére továbbra is behozhatatlan versenyelőnye a kormányoldalnak ellenzékével szemben, hogy politikáját makacsul a társadalom vágyaihoz, elvárásaihoz próbálja igazítani. Ezt sokszólamú, hazai és külföldi vegyes kórus bélyegzi meg populizmusként, általában a szándékok, a valóban szokatlan és időnként puszta erőfitogtatásként is ható döntések mögötti megfontolások iránti legcsekélyebb érdeklődés nélkül. Üdítő kivétel a Frankfurter Allgemeine Zeitung tegnapi, amúgy az Orbán-kormányt a legkevésbé sem hozsannázó cikke, amely azon túl, hogy például a bankadó miatt szitkozódó külföldi pénzintézetekről ír, azt a forradalmian új, borzongató felvetést is megfogalmazza, hogy talán hagyni kellene a magyarokat, hadd menjenek a maguk feje után.
A különutas magyarokat fegyelmezni akarók pálcáját suhogtató Moody’s leminősítése kellemetlen fejlemény, ám annak jelentősége eltörpül Brüsszel zöld jelzése mögött: az unió nem bünteti meg hazánkat a nyugdíjrendszer átalakítása miatt. Ezzel a Fidesz-kormány időt nyert, hiszen lényegében garantált a jövő évi szigorú hiánycél tartása, nem mellesleg esély teremtődik a roppant adósságteher mérséklésére. Méghozzá úgy, hogy elkerülhetők azok a hagyományos népszerűtlen intézkedések, amelyek a franciaországihoz hasonló tiltakozásokon túl a politikai stabilitás megrendülésével is fenyegetnének egy olyan országban, amelynek előző parlamentjén példátlan módon 2006-tól minden évben megszorító költségvetést erőltettek át.
Ma még nem tudni, hogy az új kormány által végrehajtott irányváltás hosszabb távon is sikeres, fenntartható pályára állítja-e az országot. Néha valóban mintha kotta nélkül játszanának a felelős vezetők, de végső ítéletet hirdetni botorság volna most. Ami bizonyos: a korábbi receptek alkalmazása, a baloldal által minden bukás ellenére erőltetett terápia a kudarc, finomabban: a fenntartható reménytelenség, leszakadás garanciája.