A médiapuding próbája

Hasznos ajándék lehet a nemzet karácsonyfája alá az új médiatörvény, ha néhány nappal az ünnepek előtt elfogadja az Országgyűlés, és újév napján hatályba is lép. A jogszabálytervezet teljes neve: Törvényjavaslat a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról; és már be is terjesztették a parlament elé. A héten a Korrektúra 2010 című tihanyi médiakonferencián tesztelte a szakma a szöveget, és egyetértett abban, hogy ez mindenképp jobb, mint a régi, tizenöt éves törvény, hiszen a káoszt felválthatja a rend.
A kritikusok többnyire épp ezt a rendet azonosítják a rendpártisággal, bár önfeledt pillanataikban elismerik, hogy valami ilyesmit már az előző kormányzatnak is keresztül kellett volna vernie. De hát nem volt kétharmaduk – érkezik a mind gépiesebb magyarázat. Bár az ördög mindig a részletekben lakozik (igaz, az angyal is), egyelőre nem találtak komoly fogást a tervezeten. Azt pedig senki nem vitatta, hogy míg az 1996-os médiatörvény célja a kereskedelmi média útjának megnyitása volt, a mostanié a közszolgálat rehabilitálása. Érthetetlen, hogy a kereskedelmi médiumok sérelmesnek érzik a változást, hiszen eddig letarolták a médiapiacot. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy – miként az élet más területein – bizonyos feladatokat az államnak kell ellátnia, mert az „önszabályozó” piac képtelen erre.
Azt sem kell különösebben bizonygatni, hogy az eddigi pazarló intézményrendszer már nem volt tovább fenntartható. A közmédiumok a működésképtelenség határára sodródtak, miközben milliárdok folytak el különböző gyanús jogcímeken. Ráadásul a régi médiatörvény nem tudott valós versenyt kialakítani a honi médiapiacon, a közszolgálati mérce pedig csak a fikciók világában létezett. A rendteremtés nyilván rossz hír azoknak, akik eddig kellemesen elhalászgattak a zavarosban. Hogy mást ne említsek: az új szisztéma nem szabadon felhasználható milliárdokat bocsát rendelkezésre bebetonozott elnököknek, hanem meghatározott feladatokat, missziókat finanszíroz. Az új vezérigazgatóknak nem a pénzügyekkel, hanem a tartalommal kell foglalkozniuk, és ha netán rosszul teszik a dolgukat, akkor elmozdíthatják őket.
A törvényjavaslat a sajtó- és szólásszabadság hangsúlyozása, a média sokszínűsége mellett többek között kitér a nemzeti és kulturális identitás megerősítésére csakúgy, mint a határon túli magyarság kulturális igényeinek szolgálatára, az anyaországgal való szellemi kapcsolattartásuk elősegítésére. Ha úgy tetszik, a Duna Televízió eredeti hitvallása is általános érvénnyel törvényerőre emelkedhet, ami felettébb örvendetes fejlemény. De kiterjed a törvény hatálya a nyomtatott sajtóra és az internetes megjelenésre is – azaz kivilágítják a homályzónákat, és a hazai szolgáltatók körébe bevonják azokat is, akik a határon túlról, esetleg tengerentúli szerverekről célozzák meg a hazai médiapiacot. A Kuruc.info „bátor” kuruckodása tehát szimpla rendőrségi üggyé válhat: egyszerű adócsalókként végezhetik, mint Al Capone.
A formát mindig meg kell tölteni tartalommal, de ez a törvénytervezet biztató forma. Lényeges például, hogy a Műsorszolgáltatási Alap a közszolgálati médiavagyont nem idegenítheti el, nem ruházhatja át, és nem terhelheti meg. Azaz elhárulni látszik az archívumok széthordásának, privatizálásának, elkótyavetyélésének veszélye is. Ez az alap ráadásul köteles a közszolgálati médiaszolgáltatás céljainak támogatására fordítani a bevételeit – magyarán az adófizetők, a díjlerovók és a megbírságoltak pénze végre műsorkészítésre hasznosulhat. Nem csak elérhetetlen vágyképként emlegethetjük majd a BBC-normákat: nekünk is lesz közszolgálati kódexünk, sőt a törvényen túl a közszolgálati munkatársakra külön alapvető etikai szabályokat is megfogalmaznak.
Tihanyban is morgolódásra adott okot a kereskedelmi televíziócsatornák részéről, hogy a nagy halak (hivataloskodó nevükön: a jelentős befolyásolóerejű médiaszolgáltatók) az éves reklámbevételük három százalékát új magyar filmalkotások támogatására kötelesek fordítani, ez a kötelezettség pedig az alap részére befizetett pénzösszeggel teljesítendő. Eddig ezt a kötelezettséget saját gyártású fikciós művek előállításával rótták le; az új befizetést pedig adóként élik meg, hiszen nem ők rendelkeznek a felhasználásáról. Vagyis könnyen megszűnnek a szappanoperát filmalkotásként tálaló trükközések, és kisvártatva kiderül majd az is, megszűnnek-e maguk az életidegen szappanoperák is, átadva a helyüket az igényesebb tévéjátékoknak.
Végre prioritássá válik a gyermekek és a kiskorúak védelme is. Lesz hat éven aluliaknak szóló korhatáros karika, ha a produkció félelmet kelthet bennük, ha koruknál fogva nem érthetik meg, vagy félreérthetik. Az erőszak és a szexualitás ábrázolása – különböző életkori fokozatokban – a késő esti és az éjszakai órákra korlátozódik, pornográf és szélsőséges, indokolatlan erőszakot tartalmazó műsorszámok pedig soha nem kerülhetnek adásba. Nem ússzák meg a tiltást a „lekérhető szolgáltatók” (például a világhálós portálok) sem: hatékony műszaki megoldást kell alkalmazniuk annak érdekében, hogy a nemkívánatos tartalmak kiskorúak számára ne legyenek elérhetők.
Vége szakad annak is, hogy a hazai közönség jelentős részét – több mint ötödét – kizárják a nagy jelentőségű események közvetítéséből. Egyelőre nem tudni, hogy lehet-e majd például nemzeti büszkélkedésre okot adó sporteseményt (amely szerintem a hazai közönség körében kiemelkedő érdeklődésre tart számot) alig elérhető, kicsiny kábelcsatornákra exkluzívan eldugni – remélem, hogy nem. Az események listáját a médiatanács iránymutatásában teszik majd közzé – ezért már előre támadják is a testületet a kritikusai. Ám a puding próbája az evés; a hatalommal pedig nemcsak visszaélni lehet, hanem élni is vele – például a közérdeket érvényesítve.
Valóságos földindulás, hogy a hagyományos tévék és rádiók a műsoridejük felét európai művek, harmadát pedig magyar művek bemutatására kötelesek fordítani. Nagy csapás ez Hollywoodnak, feltéve, ha összeurópai normává válik. A műsoridő tíz százalékát ráadásul független európai műsorkészítő öt éven belüli alkotásával kell megtölteni. De még a „lekérhető” szolgáltatók kínálatának több mint negyedét is magyar műveknek kell alkotniuk. A közszolgálati tévéknél és rádióknál még szigorúbb a kvóta: itt 60 százalék az európai, 50 a magyar, 33 a független műsorok előírt aránya. S itt sem lehet kizárólag poros archívumokból szerkeszteni: muszáj lesz új műsorokat gyártani. A zenei rádiók műsorában a hazai tartalom részesedése 25 százalék lesz (ez Romániában 40 százalék). Aligha elhanyagolható, hogy ezeket a kötelezettségeket nem lehet csakis éjnek évadján elintézni, ahogy egyes médiaszereplők eddig roppant ravaszul cselekedték. Jó hír a halláskárosultaknak, hogy a hírműsorokat és a filmeket 2015-ig felmenő rendszerben minden műsorszolgáltatónak feliratozni vagy jeltolmácsolni kell.
Egy platformra kerülnek a dohánygyárak és a pártok: egyik sem támogathat műsort. Nem lehet a kötelező híradókat sem csak úgy összelopkodni: a műsoridő négyötödének eredeti tartalomnak kell lennie. Ez már önmagában cáfolja a beharangozott, áprilistól ingyenes hírszolgáltatást nyújtó „szuper MTI” monopóliumra törésének vádját: a kereskedelmi médiumok a híreket kapják térítésmentesen, nem a hírműsorokat. Hírmonopólium azért sem lesz, mert egy kereskedelmi médium bármikor dönthet úgy, hogy saját tudósítót küld valamely eseményre. A Magyar Távirati Irodán belül létrejövő hírcentrum nemcsak a közszolgálati híreket fogja előállítani, hanem a köztévék híradóit és a közrádió krónikáját is. Ezzel az érintett intézmények egyéb, ugyancsak fontos tartalmak előállítására összpontosíthatnak a normatív, feladathoz rendelt finanszírozásnak köszönhetően. Sőt a fáma szerint a Magyar Televízió második adása idővel tematikus gyermek- és ifjúsági csatorna, a Duna Televízió második adása pedig tiszta profilú kulturális csatorna lehet majd.
A tihanyi médiakonferencia résztvevői – pártállásra és világnézetre való tekintet nélkül – racionális döntésnek ítélték a közmédiumok hírgyártásának összevonását és azt is, hogy minden így megtakarított forintot magyar tartalom készítésébe szándékoznak visszaforgatni. A közmédiumok tervezett (két év alatt piacvezetővé válni kívánó) közös hírportálja sem az ördögtől való: a BBC-nél jól működik ez a modell.
A 2012. esztendőre (az első „vegytiszta” évre) 64,8 milliárd forintot irányoz elő a törvénytervezet az új közszolgálati médiarendszer működtetésére. Temérdek összeg – mégis először csillan fel a remény, hogy nem lesz ablakon kidobott pénz…