A hagyományos állami nyugdíjrendszer elleni támadás a neoliberális eszmerendszer uralomra jutásával vette kezdetét, és sokban köthető a Világbank 1994-ben publikált tanulmányához, amely az Averting the Old Age Crisis – Policies to Protect the Old and Promote Growth címet viselte (magyarul: Az időskori válság elkerülése – az idősek védelme és a gazdasági növekedés elősegítése). A tanulmány a következőket hozza fel az állami nyugdíj ellen: a) az állami nyugdíj demográfiai okok miatt fenntarthatatlan; b) az állami nyugdíj fenntartásához emelni kell az adókat, ez arra ösztönzi az embereket, hogy átmenjenek a szürkegazdaságba; c) az állami kiadások GDP-ben vett aránya már így is túl magas, és így akadályozza a gazdasági növekedést; d) a tőkefedezeti magánnyugdíj a tőzsdék nagyobb hozama miatt magasabb nyugdíjat eredményez, mint az állami; e) az állami nyugdíj csökkenti a megtakarításokat, és emiatt mérsékli a gazdasági növekedés ütemét. A sort még lehetne folytatni, a Világbank által felkért szakértők e tekintetben igen alapos munkát végeztek.
Az ipari korszak és ezzel együtt az urbanizáció kezdetéig a háromgenerációs együttélés volt jellemző, és ily módon az időskorúak ellátása biztosított volt. Az ipari forradalom és az ezzel együtt járó urbanizáció azonban megszüntette a háromgenerációs együttélés modelljét, és egy, a gazdasági konjunktúrának nagymértékben kitett bérmunkástömeget hozott létre. Az átalakulás hatalmas társadalmi feszültséggel járt, és az elégedetlenségi mozgalmak végül elvezettek a szociális problémák kezelésének állami vállalásáig. A nyugdíj területén Németország volt az első állam, amely Otto von Bismarck kezdeményezésére 1889-ben bevezette az időskorúak állami ellátását. A következő Svédország volt, ahol 1913-ban vezették be az állami nyugdíjrendszert, majd Anglia következett a híres 1942-es Beveridge-jelentéssel. Az általában szerény formában induló állami nyugdíjrendszerek fokozatosan a lakosság egyre nagyobb körének nyújtottak egyre magasabb színvonalú ellátást, amely azután a második világháborút követően a Nyugat-Európában általános, a lakosság teljes körére kiterjedő és magas fokú ellátást biztosító rendszerré vált.
A második világháború utáni nyugat-európai szociális piacgazdaságok kialakulása okaként a mai vitákban gyakran azt hozzák fel, hogy az a világháborús trauma következménye, ami megnövelte az egymás iránt (pontosabban a gazdagoknak a szegények iránt) érzett szolidaritását, míg mások a szocialista tábor fenyegető léte miatti engedménynek (a szocializmustól való félelemnek) tudják be a nyugat-európai szociális piacgazdaság létrejöttét. Ez utóbbi feltevést, legalábbis formálisan, megerősíti, hogy Nyugat-Európában a szociális piacgazdaság felszámolása (a neoliberális eszmerendszer előretörése) egybeesik a szocialista tábor meggyengülésével és bukásával.
A harmincas években a GDP (és a profit) legnagyobb része még az iparból származott, az idő múlásával azonban a szolgáltatásoké lett a főszerep. Amikor a GDP 60-70 százaléka már a szolgáltatásokból – közöttük az állam által nyújtott szolgáltatásokból – származott, a különböző tőkéscsoportok rá kívánták tenni a kezüket erre a jövedelemre, és megindult a támadás a „pocsékoló”, „alacsony hatékonyságú” és emellett „rossz tulajdonos” állam ellen. A cél az állami vállalatok, állami vasutak és más infrastrukturális szolgáltatások (például ivóvízellátás) privatizáció révén való megszerzése volt, ami ha sikerült, akkor a rövid távú profitszerzés céljára alakították át, például elhanyagolva a karbantartást vagy a csillagokig emelve az árakat (vízellátás). Ily módon a rövid távú profittermelő képességet (a „hatékonyságot”) valóban ugrásszerűen lehetett növelni.
Az állami nyugdíj a GDP igen tekintélyes részét – nagyjából tíz százalékát – teszi ki, így hát a nyugdíjtorta minél nagyobb szeletének megszerzése felettébb csábítónak mutatkozott. E célból dolgozta ki a Világbank a hárompilléres nyugdíjrendszert, amelynek első pillérét a már létező állami nyugdíj alkotta, második részét az állami nyugdíjalapból leválasztott kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság, végül a harmadik pillér az önkéntes magánnyugdíjpénztár. A legutóbbi nem különösebben érdekes, hiszen bárki korábban is megtehette, hogy magánúton egészítse ki állami nyugdíját. Ami számít, az a második pillér, mert itt tud a magánszféra az állam által beszedett nyugdíjjárulékokhoz különösebb erőfeszítés nélkül hozzájutni. Az elképzelés (Magyarországon is) az volt, hogy az állami nyugdíj egyre nagyobb része kerüljön át a második pillérbe, vagyis a kötelező magánnyugdíjalapba, busás hasznot hozva ily módon a nyugdíjalapokat működtető tőkéscsoportoknak.
Az Európai Unió ez utóbbiak érdekeit képviseli. S bár elvben semmi köze nincs a nyugdíj- és általában a jóléti rendszerekhez, mert azok a tagállamok kizárólagos kompetenciájába tartoznak, Brüsszel különböző úton-módon mégis nyomást gyakorol a tagállamokra a magánnyugdíjpénztárak kiterjesztéséért. Az egyik módszer a költségvetési egyensúly számonkérése a stabilitási és növekedési paktum szellemében. Ha nagy a deficit, az ok arra, hogy a kiadások csökkentésére az egyes államok „államháztartási reformokat” hajtsanak végre, ami alatt a nyugdíjrendszer és az egészségügy privatizációja értendő. A munkáltatók által működtetett nyugdíjalapokra vonatkozóan pedig már 2003-ban elfogadtak egy irányelvet (2003/41/EK), amely arra hivatkozva, hogy az állami nyugdíjrendszerek egyre nagyobb nyomás alá kerülnek, szorgalmazza a munkáltatók által működtetett nyugdíjalapok kiterjesztését. De mivel ez a nyugellátási forma már pénzügyi szolgáltatásnak számít, erre az uniós törvények vonatkoznak, vagyis erre a piacra be kell engedni a nemzetközi társaságokat. Röviden és magyarán: mivel nem az észt vagy a magyar tulajdonú nyugdíjbiztosító fogja kezelni a német nyugdíjasok pénzét, hanem fordítva, ez az irányelv – a szolgáltatások szabad áramlása szellemében – lehetőséget ad a gazdaságilag gyengébb országok nyugdíjpénzeinek kezeléséből származó haszon lenyúlására. Magyarországon például az Aegon Nyugdíjpénztárnak 596 ezer tagja és 508 milliárd forintos vagyona van.
Mindezek ismeretében meg lehet érteni, miért akkora a nyomás a Világbank részéről a hárompilléres nyugdíjrendszer kialakítására, és miért szorgalmazza ugyanezt az Európai Unió vezetése is. A demográfiára, a hatékonyságra és a többi hasonló dologra való hivatkozás a fügefalevél, amely a fő érdekeket takarja, igaz, csak alig, mert az állítások könnyen cáfolhatók.
Nézzünk közülük néhányat! Valóban, a jelenlegi demográfiai tendenciák esetén az öregségi függőségi ráta jelentősen növekszik. Ma 100 munkaképes korú tart el 25 nyugdíjast, 2050-ben már 42 nyugdíjast kell eltartania. De attól, hogy az emberek magánnyugdíjpénztárakba fizetnek be, ez az arány meg fog változni. Ez tehát egy igen hamis érv, arról nem is beszélve, hogy nemcsak a dolgozók-eltartottak aránya számít, hanem a termelékenység is. Valaha 70 ember termelte meg 100 ember élelmét, ma ehhez öt ember is elég. A termelékenységnövekedés évszázados trendje évi kettő százalék. Ez azt jelenti, hogy mához negyven évre az egy fő által előállított GDP több mint megkétszereződik. Erről a Világbank és az unió szakértői valahogy megfeledkeznek. A többi érv – hogy a magas adók miatt az emberek a szürkegazdaságba mennek át, vagy hogy az állami kiadások magas aránya csökkenti a gazdasági növekedést – sem igazolható. A szürkegazdaság az adott társadalom munkakultúrájától, erkölcsi értékrendjétől és nem az adózás szintjétől függ. A gazdasági növekedés és az adózás szintje között pedig semmilyen statisztikai kapcsolat (korreláció) nem mutatható ki. Egy következő érv, hogy a magánnyugdíjalapok hozama magasabb, mert a befizetéseket részvényekbe fektetik, sem igazolható statisztikailag. A Dow Jones-index százéves idősora például nem mutat nagyobb növekedést, mint az újra befektetett, biztonságos USA-államkötvények, és mindkettő megegyezik az USA GDP-jének folyó áras növekedésével. Ez azt jelenti, hogy a tőzsde nem tud többet, mint maga a gazdaság. De miért is tudna? – hiszen nem termel értéket, csak átcsoportosít.
Magyarországon az adóreformról szóló, a kilencvenes évek közepén zajló vitákban a nyugdíjrendszerrel foglalkozó hazai szakemberek nem támogatták a hárompilléres rendszer bevezetését, azt az MSZP neoliberális közgazdászai erőszakolták keresztül. A dolgozóknak nem volt választási lehetőségük, a belépést egy bizonyos korhatár alatt kötelezővé tették.
Az elmondottakból következik, hogy a második pillér visszaállamosítása nem valamiféle bűn vagy a dolgozók pénzének elvétele, hanem a szolidaritásalapú nyugdíjrendszer és ezzel a nyugdíjasok biztonságának megerősítése. Hogy ez nem tetszik azoknak, akik eddig a magánnyugdíjakból profitáltak, az természetes. Sajnos azonban az is igaz, hogy ez az intézkedés szembemegy az unió nemzetközi tőkét támogató politikájával. A velük való viaskodásra tehát fel kell készülnünk.
A szerző közgazdász
origo.hu
Kéri László műsort indít Magyar Péterék portálján
