Az alkohol és a magyar társadalom

Az ókori legenda szerint Narcissus, a gyönyörű ifjú beleszeretett saját képmásába, amelyet a víztükörben látott. A látvány, saját tükörképe annyira elbűvölte, hogy csak azt volt képes látni, a körülötte lévő valóság nem érdekelte többé, és végül a tükörképe – és saját maga – iránt érzett reménytelen és viszonzatlan szerelmébe halt bele. Sok értelmezése van a legendának, sokszor és sokféleképpen idézték már.
A magyar társadalom is valahogy így pillantja meg magát abban a tükörképben, amelyet az alkohol kínál neki. Az alkoholprobléma olyan tükröt, egyben lehetőséget is kínál számunkra, amelyen keresztül megismerhetjük magunkat mint közösséget, vagy hazudhatunk is magunknak, kizárva a valóságot, le sem véve tekintetünket a csillogó felszín által visszavert reflexióról. Persze, az alkoholhoz való viszonyunk kettős, talán még a Narcissus-hasonlat eredeti ambivalenciájánál is bonyolultabb.
Leginkább saját kultúránkat – saját magunkat – csodáljuk az alkoholban. Szoktuk emlegetni borkultúránkat, több száz éves szőlőművelési hagyományainkat, a magyar bor nagyszerűségét – és valóban vannak nagyszerű boraink, félreértés ne essék.
A pálinka hungaricummá vált, már-már nemzeti önazonosságunk részét képezi. Dalokat írnak róla és hozzá – még az ifjúsági szubkultúrák szerzői és a szélesebb értelemben vett popkultúra dalnokai is. Törvénybe foglaljuk nevét és lényegét, közben pedig hosszan sorolhatnánk, mi mindenről nincs törvényünk, mennyi mindent kellene még elrendeznünk, nekünk és törvényhozóinknak is. Ha valamilyen csapás – vagy csoda – folytán a pálinka eltűnne mindennapjainkból, talán rá sem ismernénk magunkra.
Ez a kultúránkba beépült csillogó felszín nem engedi, hogy másfelé nézzünk. Nem engedi, hogy tekintetünket levegyük róla, és meglássuk azt a képet is, amely az alkohol valóságának kevésbé vonzó, kevésbé csillogó oldalát mutatja. Ha mégis megtesszük, tekintetünket zavartan kapjuk vissza. Nem ritkán olyan látvány tárul szemünk elé, amellyel nem tudunk mit kezdeni, ellentmond annak, amit hinni szeretünk az alkoholról. Elhárítjuk mindazt, amit megláthatnánk.
Magyar férfiak és nők százezrei játszanak minden- nap veszélyes, gyakran életre-halálra menő játékot az alkohollal, megmagyarázva maguknak, hogy annyit azért meg lehet inni, még ha autóba ülnek is utána, vagy az a néhány üveg sör, néhány pohár bor biztosan nem probléma, még akkor sem, ha mindennap megisszák, vagy ha már esetleg az elalváshoz kell. A napot meg egyébként is mindenki pálinkával kezdi, amint erre közkedvelt üdvözlőmondatunk is utal.
Ilyenkor – szinte természetesen – az ivók (és őket már akár problémás ivónak is nevezhetjük, mert a nemzetközi irodalom, de a józan ész sem tekinti ezeket az ivási formákat elfogadhatónak, természetesnek, jónak) környezete sem néz oda. Sokáig nem néz oda a házastárs, a rokon, a barát, de nagyon gyakran nem néz oda a háziorvos, a munkahely sem. Elkerülik a konfliktust, elmarad a visszajelzés, soha senki nem akkor szól, amikor még lehetne hatása, és így értelme is.
Amikor pedig megvan a baj, akkor viszont a társadalom nem néz oda. Nem kerülnek ki a lapok vezető hírei közé – tisztelet a kivételnek – az alkoholprobléma következményeit bemutató hírek, számok, trendek. Nem trendi az alkoholról írni, kit érdekelnek a májzsugor, az agyi keringési zavar, az emésztőszervi rákok okozta halálozási adatok. Hosszú a sor, nem folytatom, nem a betegségek nemzetközi osztályozása a cikk tárgya. Nem izgalmas maga a téma sem – hiszen ilyet mindenki látott már maga körül, még tágabb családjában is biztosan előfordult a nemzeti statisztika egy-egy elemi adata, ráment vagy éppen most megy rá valaki az ivásra a baráti körében.
Vannak persze izgalmasabb és manapság gyakrabban emlegetett témák, a hajléktalanság, a közlekedési balesetek, az utcai huliganizmus. Ezekről tudjuk, hogy nagymértékben az alkohollal szövődött problémákról van szó, a probléma hátterében gyakran ott van az alkohol.
Narcissus legendájáról azt hisszük, hogy értjük, tudjuk a tanulságait, és kezdjük kiismerni az alkohol működését is a modern kor társadalmaiban. Más nemzetek kevésbé hajlamosak hazudni maguknak – legalábbis ezen a téren. Tudásuk, tapasztalataik arról szólnak, hogy az alkoholprobléma kezelhető, vannak hatékony beavatkozások, azok alkalmazhatók és a társadalom többsége számára értelmes, egyszerű szavakkal elmagyarázhatók. Talán a magyarok is megérdemlik, hogy értelmesen beszéljenek velük az alkoholproblémáról. Hellyel-közzel sikerült is ez, az ittas vezetés elleni fellépés sikeres, az emberek többsége támogatja a hozzá kapcsolódó intézkedéseket.
Van néhány olyan mondat, amellyel el kellene kezdenünk barátkozni, főként azért, hogy látásunkat átalakítsa, a tükörkép csodálata helyett körülnézzünk végre.
Fontos lenne tisztázni, hogy a társadalmunkban elfogyasztott összes alkoholmennyiség jelentős része – óvatos becslések szerint a fele, vehemensebbek szerint a kétharmada – problémás ivók torkán vagy egyenesen alkoholfüggőkén folyik le. Azaz minden második üveg sör, minden második pohár bor vagy kupica pálinka közvetlenül és jól mérhető egyéni és társadalmi károk sokaságát állítja elő. Az alkoholipar tehát teljes jövedelmének felét közvetlenül alkoholfüggőktől, ittas vezetőktől, nagyivóktól, asszonyverőktől szerzi be (most nem beszélek az illegális vagy legújabban a legális, de nem regisztrált előállításról és fogyasztásról). A nagyszámú társasági/szociális/kulturált/mértékletes ivó mindössze a teljes fogyasztás egyharmadát-felét issza meg.
Világossá kellene tenni, hogy az alkoholfogyasztás különböző formái – beleértve e cikk szerzőjének és olvasóinak vélhetően igen mértékletes ivását is – különböző mértékben ugyan, de mégiscsak befolyásolják a társadalom egészének és benne a problémás ivók fogyasztását is. Példaként: a munkahelyi névnapünneplés címén megvalósuló italozási eseményen való részvétel még akkor is alkalmat ad egy-egy, a problémás ivás határhelyzetében billegő kollégának az ivásra és ittasságra, ha a résztvevő szándéka nem ez, és maga legfeljebb valóban egy egység (egy deci bor, egy pohár sör) alkoholnál nem fogyaszt többet.
Igaz ez az elv az alkoholtartalmú termékek reklámozására is. Hiába az adott gyártó deklarált jó szándéka, a minőségi – és meglehetősen drága – termék bemutatása, amely már csak ára miatt sem teszi lehetővé tömegek ittassá válását, az alkoholreklám önmaga, minden egyéb körülménytől függetlenül, fogyasztásnövelő hatású. Legfeljebb a minőségi pálinka megvásárlása helyett számosan a közeli diszkontban kapható gyümölcsízű szeszes ital fogyasztására ragadtatják majd magukat, lévén éppen a fiatalok, a problémás ivók és függők az a fogyasztói csoport, amely esetében az alkoholtermék ára lesz az elsődleges tényező a választásban.
A következő ilyen hiedelem, amellyel szembe kell néznünk, az alkoholprobléma kezelését szolgáló intézkedések, programok hatástalansága vagy éppen az a vád, hogy pont a legproblémásabb célcsoportokat nem érik el. Valójában az egyes intézkedések (adópolitika, hozzáférés korlátozása, hatékony marketingszabályozás stb.) önmagukban valóban csak néhány százalékot vesznek el egy adott társadalom alkohollal kapcsolatos problémáiból, együttes, koordinált alkalmazásuk viszont érezhetően képes befolyásolni az alkoholprobléma kiterjedtségét, következésképpen az áldozatok és károk számát is. Mi több, ezek az intézkedések leginkább a problémás fogyasztói csoportokat (rendszeres nagyivók, fiatalkorúak) befolyásolják a leginkább.
Az alkoholfüggőkön a szakszerű segítség tud segíteni elsősorban, így az ő problémájuk egyben az egészségügyi ellátórendszer problémája is. Azé az ellátórendszeré, amelynek jó része rendszerszerűen löki el magától a véletlenül betévedő alkoholbeteget (tisztelet a kivételnek), és amelynek a szenvedélybeteg-ellátásra szakosodott részein az átlagosnál is gyakrabban és erősebben csattogott a mindenkori egészségügyi reformok fejszéje, és amely emiatt az elmúlt években folyamatosan zsugorodott. Az alkoholbetegek kezelésbe vétele, kezelésben tartása nemcsak erkölcsi követelmény, ellátórendszeri feladat, hanem népegészségügyi hatású intézkedés is. A poharat letevő, a kocsmából kikopó ivócimbora fertőzőképes, akár az absztinencia is lehet ragályos. Sajnos az ország egyes megyéi között hat-hétszeres különbségek vannak például a tízezer lakosra jutó szakorvosi órák tekintetében a szenvedélybeteg-ellátásban. Amíg ezen nem tudunk változtatni, a betegellátást tisztességes megélhetést biztosító, elismert szakmai tevékenységgé tenni a finanszírozó oldaláról is, addig ez a helyzet csak romlani fog. Az utóbbi fél év fejleményei biztatók ebből a szempontból.
Természetesen kivehetik a részüket mindebből a feladatból a médiumok is. A boros-pálinkás, kreatív romantika-előállítás mellett időnként elő-elővehetik az alkoholproblémát is. Nagyon egyszerű, jól érthető kiadványok állnak rendelkezésre a valóban hatékony intervenciókról, valódi emberek valódi életútjai is bemutathatóak, mint példák a nagyivók számára a lefelé vezető út stációiról és példák a függők számára a gyógyulás esélyeiről. Egy-egy ismert személyiség – horribile dictu, akár politikus is – előállhatna sikeres gyógyulásának történetével. Környezete úgyis tudja, a sikeres szárazzá válás pedig inkább az erőt és eltökéltséget mutatja, nem a megelőző hibákat.
Nem könnyű folyamat ez, a sikert nekünk sem fogják ingyen adni. Azt sem mondhatjuk, hogy kötelező feladatról van szó, az Európai Unió valószínűleg nem fogja tőlünk elvárni, hogy átfogó és hatékony alkoholpolitikát valósítsunk meg.
Legyen elég nekünk az évi közel tízezer megelőzhető halálozás, a nagyivók családjának lelki – és időnként testi – megnyomorodása, az ivás miatt bekövetkező károk összege.

A szerző orvos, népegészségügyi szakember

A vita eddigi hozzászólói: Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.), F. Földi Rita (Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete, október 28.), Mohás Lívia (A lelki és szellemi egészség alapozása, november 6.), dr. Nagy Zoltán (Rekviem a Lipótért, november 10.), dr. Buda Béla (A lelki egészség zavarainak témája a médiában, november 26.), Nagy Zsolt (Felépülni az alkoholizmusból Magyarországon, december 1.).