Davajgitár, davaj csasz!

A kötelező orosztanítás, amely az úgynevezett szocializmus idején az általános iskola fölső tagozatában kezdődött, sok eredményt nem hozott – ez voltaképpen a magyar nemzet ellenállását is jelezte a szovjet megszállással szemben. Ha egy pohár vizet kevesen tudtak is kérni orosz nyelven, több minden megragadt a cirill betűkkel együtt az emlékezetben. A daty, davaty ige sajnos másféleképpen is.
Egyre kevesebben élnek azok közül, akik emlékeznek a második világháborús harcokra. A Vörös Hadsereg akkori két fegyverének nevét azonban még 1945 után is sokáig csaknem mindenki ismerte. Igaz: valójában nem oroszul, és nem a hivatalos neveket. Szépirodalmi igényű visszaemlékezésben olvastam: „A sztálinorgonák naphosszat lőttek bennünket.” Sztálinorgonának hívta a magyar köznyelv a szovjet haderő BM–13 típusjelű tüzérségi rakétafegyverét, amely számos vetőcsövével sorozattűz-leadásra is alkalmas volt. A templomok orgonáira emlékeztető külleme alapján nevezték el Sztálin nevével összekapcsolva. Megemlíthető: az éjszakai harcokban alkalmazott világító rakétáknak hasonló szerkezetű nevük volt: sztálingyertya. A sorozatvetőt maguk a szovjet (orosz) katonák katyusának becézték, ez nem más, mint az orosz Katjusa, vagyis Kati női név.
Sem a sztálinorgonát, sem a sztálingyertyát nem találhatjuk meg a régebbi szótárakban, sem az első, kényszeres termelőszövetkezet-alakítás után egybeszántott sztálinföldet vagy sztalinföldet, ahogy az ország több helyén ezeket nevezték. Annak idején ezeket rosszallónak, gúnyosnak vagy legalábbis a „dicső” hadsereghez és „még dicsőbb” vezetőjéhez nem illőnek tartották az elvtársak. Ezt tudhatták és érezhették a szótárkészítők, és nehogy kitegyék magukat az éber ideológusok támadásának, nem vették föl ezeket a szavakat a jegyzékekbe. Bekerült persze a szovhoz és a kolhoz, amelyek hivatalos elnevezésnek számítottak a Szovjetunióban.
A közelmúltban olvastam, hogy a fegyver szinte házastársa az afgán és az iraki férfiaknak, és Iván, a szovjet katonák jelképe is azt mondta gépfegyverére: davajgitár. Iván bizonyára szerette a fegyverét, ám nehezen érthető, hogy miért nevezte volna e szeretet alapján davajgitárnak. Egy dalban – még a „virágzó” hazai szocializmus idején – a munkásőr arról panaszkodik, hogy miért nincs három élete, mert egyiket a pártnak adja, másikat a párja kapja, harmadikkal egy a fegyvere. Becézték-e, babusgatták-e ezt a fegyvert a munkásőrök, nem tudom, szerencsére arra nem használták (nem mindig ugyanaz – Petőfivel szólva – a világ dicső folyása), mint Iván és sok társa.
A szovjet katonák dobtáras géppisztolya, a PPS–41 nemcsak a harcok révén lett országszerte ismeretes. A kézben lévő, nyakban lógó fegyver hatásos kísérője volt sok cselekedetüknek, amelyeket a „davaj!” szóval kísértek. Így a hazánkat elárasztó szovjet katonaság közvetlenül is adott nyelvleckéket. A „davaj csasz!” még kisdiák koromban is mint diáknyelvi fordulat élt, ezzel a kifejezéssel vettünk el némi erőszakkal egymástól valamit. A valójában „add ide az órát!” jelentésű mondat igei része, a davaj minden zabrálás során mondható volt, de a malenykij robotra elhurcolt emberek is értették a „davaj, davaj!” felszólítás „gyerünk, indulj, rajta!” jelentését.
A sztálinorgona nem került be az akkori szótárakba, a sztálinizmus igen: a Sztálin által megvalósított, szigorú pártállami központosításon, tervutasításos gazdálkodáson, személyi kultuszon és terroron alapuló önkényuralmi rendszer; és ott van a szótárban a „sztálinista” főnév: a sztálinizmus alapján álló, ezt követő (személy) jelentéssel.
Talán mondanom sem kell, hogy a davaj és davajgitár csak 2003-ban jelent meg a Magyar értelmező kéziszótárban, amelynek harminc évvel korábbi, első kiadásában nem lehetett helye. A szótárírók a davajgitárt a tréfás, kedélyeskedő beszédmód elemének tartják – mi mást írhattak volna, hiszen az akasztófahumor nem szokásos szótári minősítés –, és azt is megjegyzik, hogy elavult szó. Reméljük, hogy az is marad.