Húsz éve lesz lassan, hogy először belépett az Új Magyarország szerkesztőségébe. Fáradt volt és sokféle betegség gyötörte, ami részben a napilapos újságírás számlájára volt írható. Részben – vagy inkább majdnem egészben – pedig annak a húsz évnek, amelyet maga után hagyott, amikor 1987-ben Erdélyből Magyarországra települt. Marosvásárhelyen hagyta édesanyját – derült ki gyorsan a beszélgetések során –, kiváló zenész testvére, Isti akkor már régen Hollandiában muzsikált. Néhány évvel később alkalmam nyílt megtapasztalni Amszterdamban, egy sötét téglaház tágas, kertre néző szobáiban, hogyan találnak újra egymásra a családtagok, akiket a XX. század második felének történelme Európa különböző tájai felé sodort. Vagy éppen hagyott ott egy ideig, ahol születtek, ahová tartoztak – mert ez volt a legnagyobb kaland, tudjuk, a XX. század magyarja számára. Metz Katalin sokszor átélte a határokon való átkelést, valójában azonban a szellem, a művészet világában sohasem ismerte (el) a határokat. Könnyedén lépett át rajtuk, műveltsége, nyelvtudása, nyitottsága révén – amelyet a marosvásárhelyi szülői házból, a világ dolgaira nyitott, az értékeket a maguk lehetőségei szerint gyarapítani akaró családból hozott magával – a világ minden pontján megtalálta a fontos tájékozódási pontokat.
Mintha csak igazi európaiak lettünk volna néhány órán át valamelyik Gracht, sötét vizű csatorna mellett – mindenesetre erőt, friss levegőt adott az élmény ahhoz, ami idehaza várt ránk a rendszerváltozás következő éveiben. Kati villámgyorsan magára talált, a publikációnak teret adó hetilapok, folyóiratok köre folyamatosan bővült, a napi, heti újságírás mellett egyre több energiája jutott elmélyülésre, nagyobb lélegzetű mű írására. 1998-ban napvilágot látott Forgószélben (Harag György, a rendező-mágus) című könyve két kiadást ért meg, külföldi fesztiválokon, színházi körutakon szerzett élményeit gyűjtötte össze a Hetedhéthatáron túli gongütésekben (2004). Meghatározó alakjává vált a kortárs magyar színikritikának. Talán azért, mert tudta, hogyan tegye közkinccsé mindazt, ami a művekben megjelent, s hogy képes legyen a legnehezebbre: saját legszemélyesebb sorsának tapasztalatait, tanúságait a tényszerű, objektív ítélkezés, a műkritika integráns részévé tenni, hogy megmutassa, megkeresse a műben s a mű által az életben (a valódi helyett) az igazat.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: A Fidesz-KDNP a budapestiekért dolgozik
