Hogy kiművelt emberfők vehessék át a diplomájukat

A jövő nemzedék, azon belül is elsősorban az értelmiség képzése, képzettsége és kultúrája dönti el a jövő Magyarország fejlődésének irányát és ütemét. A gróf Klebelsberg Kunó által a két háború között megvalósított elvek szerint hazánk stratégiai fontosságú területe az oktatás. A végső cél művelt, magas szintű szaktudással és általános műveltséggel rendelkező emberfők képzése, akik nemcsak a saját szakmájuk fejlesztésében, irányításában tevékenykednek, hanem más, társadalmi, szociális és kulturális kérdésekhez is alkotó módon tudnak hozzászólni, sőt befolyással vannak rájuk.
A bolognai rendszer kétszakaszú oktatási képzést javasol, és magyarországi alkalmazásában – néhány szakterületet leszámítva – eddig kötelezően a teljes felsőoktatási spektrumra vonatkozott. Megállapíthatjuk, anélkül is, hogy most a körülményeket részletesen elemeznénk, ez a kétciklusú oktatási forma a tanárképzésben okozta a legtöbb problémát; az így diplomát szerzett, illetve szerző néhány évfolyamnak ezért minden bizonnyal utólagos ráképzéssel kell majd pótolnia a szakmai hiányosságokat. Ezért is üdvözlendő az osztatlan képzésre való áttérés ezen a területen.
Az oktatókra, professzorokra nézve sértő megjegyzés is elhangzott a vitában, miszerint az lenne „a vágyálmuk”, hogy kényelmesen és minőségmentesen dolgozzanak. A kizárólagosan hallgatói fejkvótával mért mennyiségi ellenőrzés nemhogy nem hat a minőségi munka irányába, hanem kifejezetten gátolja azt. Az eddigi, kiemelten a normatíva alapján fizetett fenntartási költségtérítés olyan méltatlan versenyt alakított ki, amelyen belül esetleg éppen az a felsőoktatási intézmény jutott előnyökhöz, amely szakmailag nem megfelelő hallgatókat is felvett a képzésbe, és a vizsgaszint nem teljesítése esetén is benntartotta őket, míg a szigoráról és kutatói eredményeiről ismert másik intézmény versenyhátrányba került. A hallgatói létszámokat az ésszerű szakmai verseny fogja meghatározni, ahol a verseny eredményeképpen a felsőoktatási intézmény a szakmai fejlődéssel párhuzamosan egyre magasabb szinten tudja az oktatást végezni. Az egyetemi és főiskolai oktatói és kutatói munka minőségét az intézmény belső szervezete, szigorú előléptetési követelményei és külső ellenőrzése biztosítja. A felvételi vizsga bevezetésének lehetősége is tovább növelheti az oktatás minőségi színvonalát. A tervezett intézményfinanszírozási arány – kiküszöbölve a fenti minőség versus anyagi előnyök között felmerülő ellentmondást – biztosítja egyrészt az intézmény működését, másrészt, mert a 70 százalék éppen csak, hogy a bérek költségeit fedezi, a 15 százalék további juttatásért versenyezteti az intézményeket a hallgatói létszám emelése érdekében. További 15 százalék pedig „a képzést megalapozó tudományos célú támogatás”. Igen fontos az egyetemek és főiskolák egyértelmű megkülönböztetése; a főiskola egy bizonyos szakterületen nyújt elsősorban gyakorlati képzettséget; a módszer tekintetében az oktatás erősebb tanári irányítással, előírással folyik, közvetlenül meghatározva az elsajátítandó ismereteket, az elsajátítás pontos menetét és állomásait.
Az egyetem a legmagasabb szakmai képzés helyszíne, ahol az oktatók feladata nemcsak az oktatás, hanem a kutatás is. Így a kutatások eredménye közvetlenül beépül az oktatásba, és ezáltal a hallgató a legfrissebb elméleti szintre juthat. Az egyetemi szintű oktatásnak kettős célja van: egyrészt a szakma legmagasabb szintű elsajátíttatása, másrészt – az összefüggések láttatása révén – az önálló, logikus gondolkodás kifejlesztése. Ennek eredményeképpen a diplomás képes lesz arra is, hogy önállóan követni tudja a szakmai fejlődést, továbbá képes az összefüggések önálló felismerésére és a logikus következtetések levonására, más szóval elemző és szintetizáló képességekkel rendelkezik.
A kiváló egyetemek létrehozása mellett igen fontos, hogy kiváló karok is létezhetnek, hiszen gyakran előfordulhat, hogy egyes karok kiemelt színvonalon teljesítenek, ugyanakkor pedig az egész intézmény ezt a szintet nem tudja elérni.
Egyetértek azzal, hogy a hallgatóknak a hallgatói önkormányzatokon keresztül beleszólást kell engedni az őket nagyon is érintő ügyekbe. Differenciálni kell azonban, hogy az őket is érintő kérdésekbe milyen arányban szólhatnak bele. A hallgatók önszerveződéssel alakítsák meg az önkormányzataikat, döntsenek saját ügyekről, így ösztöndíjakról stb. De más kérdésekben, amelyek az intézmény teljes oktatói karát, az intézmény tudományos hírnevét, nemzetközi elismertségét stb. illetik, csak korlátozott mértékű beleszólásuk legyen. Ezért jónak tartom a szenátusban és a többi döntéshozó testületekben való tizenöt százalékos részvételi arányukat. A rektorválasztás, a nemzetközi szerződések megkötése, a hosszú távú stratégia és az oktatási koncepció kidolgozása, a tananyagok összeállítása és megszavazása, s még sok más kérdés ebbe a csoportba tartozik, ahol fontos a hallgató véleménye, de nem túlzottan meghatározó mértékben. Azt sem tudja eldönteni a hallgató, hogy mely tananyagot milyen mértékben kell elsajátítania ahhoz, hogy jó szakember váljék belőle. Szükséges meghatározni azt az időszakot, hogy a hallgató mikor és meddig lehet önkormányzati képviselő; úgy gondoljuk, annak az időnek, amíg az államilag finanszírozott oktatás tart, tehát a képzési idő, valamint esetlegesen még két szemeszter, kétharmadában tölthet be a hallgató önkormányzati tisztséget.
Nem értem a kritikát, miszerint a törvénytervezet nem ad választ arra, hogy a hallgatók miért mennek külföldre felsőfokú tanulmányokat folytatni. Éppen a jelen törvénytervezet által kidolgozott rendszer biztosít átláthatóságot és átjárhatóságot az egyes irányok között. Ez teremt biztonságot a hallgató számára, hogy egyrészt, ha elkezdett egy stúdiumot, akkor azt befejezheti, másrészt pedig, ha rosszul választott, akkor még válthat. Ebbe a kérdéskörbe tartozik a kétfajta szakirányú (gyakorlati és akadémiai) alapképzés bevezetése. A főiskolai alapképzésből a hallgató továbbmehet mesterképzésre, ha az akadémiai típusú oktatásban vett részt. Ha pedig a gyakorlati jellegű alapképzésből akar továbbjutni, akkor – akár egyetemen, akár főiskolán kapta az alapképzést – különbözeti vizsgával juthat csak tovább.
A korlátlan számú vizsgalehetőségek és a szűkre szabott korlátok között meg kell találni az alkalmas és arányos középutat; keretszámok megadásával az intézményekre lehet bízni a szakképzés szerinti határok meghúzását a szinte korlátlan számú vizsga helyett, mert ez a hallgatókat hazardírozásra készteti, az oktatót pedig akadályozza az érdemi munkában.
Korrekciót javasolok az egyetemi tanári és docensi kinevezések 20, illetve 15 évi felsőoktatási gyakorlathoz kötött feltételének enyhítésére. Kiemelkedő tudományos és oktatási tevékenység esetén az alsó határ akár tíz, illetve hét év legyen.
Az előterjesztés egy, hosszú időre szóló, a felsőoktatás teljes körére kiterjedő koncepció tervezete, amely mint kerettörvény jól irányítja a felsőoktatás rendszerét, helyre teszi az eddig rosszul működő mechanizmusokat, valamint lehetőséget ad az autonómiával rendelkező felsőoktatási intézményeknek saját kutatási és oktatási elképzeléseik megvalósítására. Az alacsonyabb, még szabályozásra váró kérdéseket a továbbiakban kormányrendeletek és -határozatok fogják meghatározni, mert végső soron – bármely szinten szabályozunk – az a cél, hogy elhárítsunk minden akadályt az érdemi munka elől.

A szerző egyetemi tanár