Ír bankmentés nyugdíjakból

Holnap fogadja Brüsszelben az uniós pénzügyminisztereket az a biztos, Olli Rehn, aki nemrég még kikelt a magyar bankadó és a nyugdíjrendszer átalakítása ellen, ám a spekulációs ügyletekbe belebukott ír bankok megmentése érdekében a nemzeti nyugdíjalap (NPRF) megdézsmálása nem tölti el hasonló aggodalommal. Sőt, a liberális párt frakciójában üldögélő pénzügyi komisszár, úgy tűnik, kifejezetten támogatja, hogy nem közvetlenül a bankokra, hanem az ír lakosságra terhelve, generációkat eladósítva kellene „rekonstruálni az ír bankrendszert”. A mentőöv ára emberi léptékkel már nem is mérhető: a pénzintézetek veszteségeit most 35 milliárd euróval (9800 milliárd forint) támogatják az ír állampolgárok, vagyis csecsemőtől az aggastyánig fejenként 16 millió forintnyi euróval járulnak hozzá a bankok tőkeemeléséhez. És a történetnek itt távolról sincs vége. Ez ugyanis csak egy része annak a 85 milliárd eurós kölcsönnek, amelyet a Nemzetközi Valutaalap és az unió azért folyósít, hogy legyen miből „átalakítani a pénzügyi rendszert”. Amit Olli Rehn finoman „banki rekonstrukciónak” nevez, az minden egyes ír dolgozó vállára 120 millió forintnyi hitelt rak, miközben az országra egy többéves drasztikus megszorítóprogramot kényszerítettek.
A brüsszeli pénzügyi biztosok kettős mércéjét nem először tapasztaljuk.
Először jutott nekünk egy spanyol szocialista munkáspárti úr, bizonyos Joaquín Almunia. Őt onnan ismerjük, hogy 2006-ban nem nagyon nehezményezte, hogy a magyar deficit kétszer akkora, mint amit Veres Jánosék papírra vetettek, de az sem aggasztotta különösebben, hogy a statisztikai adatszolgáltatással, valamint az évente elbukó felzárkózási programokkal is folyamatosan gondok adódtak. 2008-ban is „fenomenális növekedést” jósolt hazánkkal kapcsolatban, ám ez azért nem meglepő, mert a derék biztos már akkor sem rejtette véka alá, hogy „előremutató reformjai” miatt Gyurcsány Ferencben látja a jövő emberét. (Az emberek többsége ezt idehaza másképpen látta, mint azt a választások azóta be is bizonyították.)
Hasonlóan részrehajló optimizmus jellemzi utódját, Olli Rehnt, aki a májusi magyar kormányváltás előtt még úgy látta: bőven vannak tartalékok az idei költségvetésben, simán tartható a hiány. Olyannyira nem akart tudomást venni a büdzsében tátongó csaknem ötszázmilliárd forintos lyukról, hogy még idén augusztusban is védte a szocialisták költségvetését, mondván, itt aztán biztosan nincsenek csontvázak.
Bár igaza lett volna! Most nem lennénk a sarokba állítva és kukoricára térdepeltetve a büdzsé befoltozása érdekében bevezetett bankadó és a válságadók miatt, vagyis mindazokért az intézkedésekért, amelyet Olli Rehn úr annyira zokon vesz. Szóvivője még a nemzeti bank elnökének kétmilliós havi fixét is kevesellte: bizonyára úgy vélik, a jegybanki függetlenség egyik alappillére, hogy az elnök továbbra is 8,3 milliót (plusz infláció) vihessen haza konyhapénznek.
A pénzügyi komisszárt valahogy az írek sem fogadták a szívükbe. Nem tudta őket igazán meggyőzni arról, hogy a bankok spekulációs műveletein elbukott eurómilliárdokat mindenképp közvetlenül a lakosságnak kellene pótolnia. Az írek most nem értik: a bankok feltőkésítésére fordított külföldi óriáshiteleket miért nem a pénzintézetek maguk vették fel, miért hagyták ezt az államra, vagyis az adófizetőkre. Az sem világos számukra, miért kellene még a nemzeti nyugdíjtartalék vagyonából is bankmentésre költeni.
A legsúlyosabb kérdés azonban, hogy a Rehn-féle „pénzügyi átstrukturálás” több generációt eladósító és a fejlődést visszavető programja miként húzhatja ki az országot a bajból. Miből gazdálkodhatnák ki a kölcsönök hatszázalékos kamatát, ha a rájuk kényszerített megszorítások miatt esélyük sincs kikászálódni a válságból?
Ezekre a kérdésekre eddig nem kaptak megnyugtató választ a biztos úrtól, mint ahogy arra sem, miként lehetett évekig ellenőrizetlenül fedezet nélküli tőkehegyeket mozgatni, banki könyveket szépítgetni, fedezet nélküli hitelkihelyezéseken spekulálgatni. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az ír bankmentés már az állam tulajdonában lévő, úgynevezett rossz bank felállításával megkezdődött, ide tolhatták át diszkont áron a kétes vagy már bedőlt követeléseiket a bajba jutott bankok.)
Természetesen nem lehet mindent a brüsszeli biztosok nyakába varrni: nálunk sem ők trükköztek a statisztikákkal, az íreknél pedig nem ők vezették a hamis banki kimutatásokat. A rossz irányba mutató tendenciák azonban mégis szemet szúrhattak volna az uniós őröknek. Csak feltűnhetett volna valamelyik biztosnak, hogy Magyarországon néhány év alatt csaknem megduplázódott az államadósság, az ország az államcsőd szélére sodródott, Írországban pedig az éves bruttó hazai termék (GDP) 700 százalékára (!) nőtt a teljes hitelállomány. Ennyi tartozást halmoztak fel a bankok az állam, a lakosság és a vállalatok, és ez nyilvánvalóan visszafizethetetlen.
A banki spekulációk árát most az írekkel fizettetik.
Csöndesen nyomják a közpénzt a bankrendszerbe: nagyon kellemes ugyanis névtelen tömegekre terhelni százmilliárdokat, míg a kedvezményezettek hálásan pihennek a szigeteken bejegyzett könyveikkel.
Amíg Írországban a nyugdíjalapból (is) menthetik a bankokat, addig Brüsszelben Olli Rehn nyugodt szívvel visszautasította annak a kilenc uniós tagállamnak a kérését, amelyek – hazánkkal együtt – a nyugdíjreform költségeinek elszámolhatóságát kezdeményezték. Nagyon úgy fest, hogy a pénzügyi biztos kevésbé aggódik a nyugdíjakért, ha a bankok kistafírozásáról van szó, mi pedig még a két nyugdíjpillér egybevonásáért is kaptunk tőle hideget-meleget. Érdekes, hogy tavaly nem tiltakozott a Bajnai-kabinet hasonló döntése ellen sem, amely az 52 év felettieknek engedélyezte az átlépést. Sőt, akkor dicsérte intézkedéseiket, most viszont óriási pénzügyi kockázatokat vizionál 2013–2014-re. Ez az éberség és előrelátás azonban más téren is igencsak szelektív.
Az Almunia által fémjelzett uniós versenyhivatal például azt is elnézte, hogy Írország több száz milliárd eurónyi hitelt vállal magára, miközben a spekulatív tőkemozgások felügyelete lényegében csődöt mondott. Érdemes felidézni Noam Chomsky, a világszerte elismert filozófus, nyelvész és társadalompolitikus szavait, aki már a 90-es évek közepén figyelmeztetett a szabályozatlan tőke térnyerésével kapcsolatban. Megdöbbentő adatokat idézett.
1970-ben a nemzetközi tőke körülbelül kilencven százalékát fordították kereskedelemre és hosszú távú befektetésekre, vagyis többségében termelő ágazatokra, tíz százalékát pedig spekulációra. Azóta az arány megfordult: vagyis kilencvenszázaléknyi spekulációs célú tőkemozgás áll szemben tízszázaléknyi kereskedelmi és befektetési célú tőkével. – A spekulatív tőke óriási támadás olyan kormányzati erőfeszítések ellen, amelyek célja a gazdaság élénkítése – vélte a professzor, aki szerint ez még a gazdag társadalmakban is nagyon nehéz helyzetet teremt, a szegényebbeknél pedig egyenesen kilátástalant.
A pénzügyi válság sajnos mindezt igazolta.
Az ír pénzügyi krízis nyomán ismét nőtt az euróval szembeni bizalmatlanság, így törvényszerűen erősödött a mentsvárként számon tartott menekülődeviza, a svájci frank. Mindez számunkra azt jelenti, hogy a családok törlesztései és a devizahitelek befagyasztása ellenére idén még tovább emelkedett a devizahitelek összege.
De ezért már senki nem aggódik Brüsszelben.