A hét elején Szentpétervárott véget ért tigrismentő nemzetközi konferencián a veszélyeztetett fajok listájára még egyet fel kellett volna venniük: a keltát. A kimúlás szélén van. Pedig alig két hete még „hozzáértők” büszkén állították róla, hogy jól van, nem kell neki semmilyen gyógyinjekció, lábon kihordja a bajt. Aztán elterült, habzott a szája, szemmel láthatóan az utolsókat rúgja. Ha esetleg felgyógyulna, akkor sem lesz már a régi.
Nem is sokkal ezelőtt még követendő példaként emlegették mindenhol, de a kelta tigris, az ír csoda már a múlté: Dublin egy hete elismerte az államcsőd előtti helyzetét, és segítségért fordult az Európai Unióhoz és a Nemzetközi Valutaalaphoz. Írországban az unióban példátlanul magas, 32 százalékos a költségvetés hiánya. De hogyan növekedett ilyen hatalmasra a deficit? A „hagyományos” költségvetési hiányból is összehoztak az írek vagy 12 százalékot, a többi meg az Európai Unióban az idei évtől elszámolandó veszteségből, a bankok feltőkésítéséből adódik. Ez az összeg ebben az évben ötvenmilliárd euróra rúgott a szigetországban, és alig ért el valamit.
Kétezer-nyolc őszén a jobbközép kormány vígan jelentette be, hogy olcsón – mintegy ötmilliárd euróból – megoldotta a pénzügyi válságot, kivásárolta a bankok kétes ügyleteit. Ám nem tudta, milyen méhkasba nyúlt bele. A mostani mentőcsomag beharangozása előtti napokban az Allied Irish Bank közölte, hogy az év kezdetétől számolva 13 milliárd euró a vesztesége.
Az ország legnagyobb pénzintézetét, az Anglo Irisht már államosították, vélhetőleg az Allied is erre a sorsra jut. Az Anglo Irishnek csupán az első negyedéves vesztesége 12,9 milliárd euró volt. A többi bank is hasonló mutatókat „produkált” az elmúlt két évben. Az állam pedig fedezi a veszteségeket, igyekszik feltőkésíteni a pénzintézeteket: a 4,8 millió lakosú Írország adófizetőinek ez eddig fejenként 17 111 eurójába került.
Honnan ered ez a deficit? Az ír bankok kintlevősége az elmúlt tíz évben elérte az 1340 milliárd eurót, amelyből sok megtérül, de sok valószínűleg sohasem. Ez az összeg az ír nemzeti össztermék nyolcszorosa. A válság kirobbanása előtt vagy tíz évvel kezdődött az ingatlanpiac hallatlan felfutása. A bankok szinte számolatlanul, alacsony kamattal adták a pénzt az ingatlanvállalkozóknak és a -vásárlóknak.
Az egyszerű állampolgárok – tanárok, zenészek, munkások – is „ingatlanossá” váltak: lakásukat nemegyszer száz százalékot is meghaladó jelzáloggal terhelték meg, otthon vagy külföldön lakóingatlant vettek, amelyet egy-két év múlva jelentős haszonnal értékesítettek. A piac minden évben jól teljesített, például nálunk is szép számban megfordultak írek, még a válság előtt a külföldiek közül az egyik legnagyobb számban vásároltak lakásokat Magyarországon. Persze nagy volt a keletjük az Amerikában igen kedvező részlettel vett ingatlanoknak is. De az Írországban befektetett kétszázezer euró, ha jó helyen vett valaki épülő lakást, egy év múlva minimum háromszázezerért kelt el.
Az ír népről tudjuk, hogy történelme során megtapasztalta a nyomort, az elnyomást. Jó húsz éve viszont beköszöntött az aranykor. Annyi nélkülözés után – hála a külföldi tőke beáramlásának és a szakképzett ír munkaerőnek – a gazdaság szárnyra kapott. A főleg a fejlett technológiák terén létrejövő beruházások révén az ír társadalom soha előtte nem tapasztalt fejlődésen ment át, az emberek sokkal jobban éltek, mint korábban. Már nem ők vándoroltak ki messze tájakra, hanem hozzájuk jöttek – elsősorban kelet-európaiak –, hogy elvégezzék azt a munkát, amelyre már nem volt elég ír jelentkező.
A szigetországiak valóságos adóparadicsomnak érezték hazájukat. Erre meg is volt az alapjuk, hiszen igen kevés adót fizettek, de még a beruházók is az évtizedekre szóló kedvezmények mellett Európában az egyik legkisebb társasági adót fizették (12,5 százalékot), és korlátlanul kivihették a profitot. Persze hogy egymást taposva alapítottak céget Írországban a különböző amerikai, angol, német és francia befektetők! Megvalósult Európa legliberálisabb gazdasága. Ráadásul szemmel láthatóan működött, mégpedig nem is akárhogy: Írország tavalyi, tehát a válságban elért GDP-je 164 milliárd euró volt.
Az írek csupán a fizetésükből jól éltek, ehhez jött még az ingatlanpiac felfutása, amely szinte mindenkinek hozott némi jövedelmet. A fogyasztás soha nem látott magasságba szökött.
A nagyra fújt ingatlanlufi azonban kipukkant, a csökkent árú ingatlanok már nem fedezték azt a bankkölcsönt, amelyet jelzálogként biztosítottak: a bankok ott álltak befürödve fedezetlen hiteleikkel. A vállalkozók csak nézik eladhatatlan lakóingatlanjaikat: ma kétszázezer új építésű ház áll üresen Írországban. A „magánvállalkozók” osztottak-szoroztak, végül az az eredmény jött ki, hogy befektetésük jó, ha felét éri annak, amibe került. Családok százezrei várják a felszólító levelet lakásuk elárverezésére, ugyanis az ingatlanukra bejegyzett jelzálogkölcsönt nem tudják törleszteni.
De az ingatlanválság, amely az egész ír bankrendszert megrogyasztotta, csak az egyik látható jele a gazdasági krízisnek. Ha megfeledkezünk a bankrendszer bugyrairól, akkor is van elég baj. A külföldi eladósodottság mértéke az éves GDP-hez képest 90 százalék. A munkanélküliség aránya 14 százalék, ami Európában igen magas. A korábbi, inkább tízhez közelítő gazdasági növekedés ma egy százalék alatti. Tehát általános gazdasági visszaesés közben kellene megszorítást alkalmazni, miközben a bankrendszer is nyeli a pénzt. Ez még a mintatanulónak is sok.
Az írek végül feladták azt a magatartást, hogy egyedül is megoldják ezt a helyzetet, és nemzetközi segítségért folyamodtak. Három évre 85 milliárd eurót kapnak a válság megfékezésére az Európai Uniótól, az IMF-től és az Európai Központi Banktól, valamint kétoldalú megállapodásokkal Nagy-Britannia és Svédország is hitelt nyújt Írországnak.
Ennek fejében le kell mondaniuk az adóparadicsomi állapotokról: vagyonadót vezetnek be, csökkentik az eddig 1200 eurós (mintegy 330 ezer forintos) minimálbért, számtalan szociális kiadást megkurtítanak. Ám a társasági adóhoz – legalábbis eddig – nem engednek nyúlni, ugyanis ezzel levágnák az aranyat tojó tyúkot. Pedig a franciáknak kimondottan a bögyükben van ez a csábító ajánlat, ők ugyanis pénzügyi dömpingnek tartják az ír intézkedést.
Az ír újságok címoldala most tele van a megadás szó különböző szinonimáival: fegyverletétel, fehér zászló, feltétel nélküli kapituláció. Írják ezt olyan hangsúllyal, mintha Írország most vesztette volna el szuverenitását pénzügyei irányítása felett. A hangzavarban kevesen merik megjegyezni, hogy az önrendelkezés már akkor elveszett, amikor magukra nézve elfogadták az eurózóna követelményeit.
A dublini kormány négy év alatt 15 milliárd eurót akar megspórolni ezekkel a lépésekkel, ami ugyancsak szerény vállalásnak tűnik. De a kabinet csomagjában van egy bátor kezdeményezés, amelyen a megfigyelők többsége igencsak csodálkozik, mégpedig az, hogy négy év alatt három százalékra csökkentik a hiányt. Ez annak a kormánynak a célja, amelynek napjai meg vannak számlálva Dublinban, ugyanis Írországban előrehozott választásokat tartanak az év elején. A jelenlegi koalíciós kormány előbb el akarja fogadtatni a jövő évi költségvetést, ami igencsak kétséges, hiszen alig néhány fős többsége van a parlamentben.
Azzal a lépéssel, hogy hetekig húzták a döntést a segélycsomag igényléséről, a közvélemény előtt hiteltelenné váltak. Tehát korántsem biztos, hogy minden a jelenlegi kormány szája íze szerint fog alakulni. Sőt valószínű, hogy nem. Persze az unió üdvözölné, ha a jövő év elején nem kellene új kormánnyal leülnie tárgyalni a feltételekről, de ez most igencsak valószínűnek látszik.
A sajtó jó része egy kalap alá veszi a görög és az ír segélycsomagot, holott teljesen különböző okokról és mentalitásról van szó. A görögök jó tudták, hogy mindent elhisznek nekik egy darabig. Az írek még talán magukat is becsapták, hogy ők mindenféle külső segítség nélkül megbirkóznak ezzel a tetemes adóssággal. Amit sikerült elérniük, hogy a bankok adósságait, rossz hiteleit az állami vállalásokkal most a polgárok adósságává konvertálták. Nem biztos, hogy bölcs lépés volt, és Írországban is egyre erősödnek azok a hangok, hogy a bankok hibás befektetési politikáját ne a családok fizessék meg. Kérdés ugyanakkor, hogy tényleg hagyni kellett volna-e – mint ahogy azt most főleg amerikai közgazdászok hangsúlyozzák – bedőlni az ír bankokat. Teljes iparágakkal, számtalan vállalkozóval és munkavállalókkal együtt, a millió hitelfelvevővel?
Írország gondjai miatt nem csak Dublinban főhet a politikusok feje. Sokan dominóeffektustól tartanak: azt találgatják, ki lesz a következő. Valószínűleg Portugália dobja majd be a törülközőt, ám utána azonnal következhet Spanyolország. Ez már keményebb dió: az unió nagyságrendben negyedik gazdaságának megmentésére nem képes még a Brüsszel és az IMF által összehozott mentőcsomag sem. Mi lesz akkor, bedől az euró?
Mint a Le Temps svájci napilap a napokban beszámolt róla, épp erről a kérdésről rendeztek konferenciát a közelmúltban Londonban. Nem kell azonnal az ördögöt a falra festeni, még ha a fenti állítás megvalósulna is – összegezte az újság. A világban a második világháború óta 69 ilyen valutaunió született és bukott meg.
Az euró megszűnésének persze lennének politikai következményei: mindenki befele fordul, a földrész végleg elveszíti világpolitikai súlyát – ettől rettegnek egyesek.
origo.hu
Pottyondy Edinától VV Zsoltiig: mennyit keresnek a balos influenszerek?
