Ki fizeti a révészt?

A magyar szakkönyvkiadás csak piaci alapon nem működtethető. A rendszerváltás utáni tíz-tizenkét év kivételesnek bizonyult a magyar kultúrtörténetben, ez a szféra ugyanis sem a századfordulón, sem a két világháború között, sem 1945 után kizárólag piaci alapokon nem funkcionált. S nem fog a jövőben sem.

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt a puszta tényeket, s az alternatívák feltérképezése előtt kíséreljünk meg lehetőleg pontos helyzetképet adni, azaz hívjuk csak haza egy kis időre a valóság nevű nagybátyánkat! A címben használt haláltusa kifejezés természetesen csak metafora, s arra vonatkozik, hogy a magyar szakkönyvkiadásban végveszélybe került az az alapvetően piaci alapokon nyugvó rendszer, amely az elmúlt húsz évet jellemezte. A statisztikai adatok elég egyértelműen mutatják a tendenciákat. 2003-ban közel tizenkétmilliárd forintot költöttünk tudományos, szak- és felsőoktatási könyvekre – ez a teljes könyvforgalom több mint húsz százalékát jelentette. 2009-re ez az összeg hatmilliárdra olvadt, ami a teljes könyvforgalom 9,8 százaléka. Erre az egyértelmű visszaszorulásra, amely meggyőződésem szerint korántsem jelenti a végső mélypontot, a magyarázatot a könyvkiadás mikrovilágában találjuk meg.
Ma az a helyzet, hogy a szakkönyvekbe fektetett milliók nem egyszerűen kockázatosnak minősülnek, hanem döntő többségükben bizonyossággal veszteséget termelnek. Nem ritka, hogy egy-egy szakkönyv a befektetett pénznek még a felét sem hozza vissza. A szakkönyvkiadók az elmúlt néhány évben jobbik esetben más könyvek terhére finanszírozták a veszteségeiket, rosszabbik esetben hiteleket vettek fel, kockáztatva ezzel jövőjüket.
A piac visszaszorulása, valamint a rendszerváltás első éveiben kialakult támogatási rendszerek erőteljes leépülése miatt ez a szisztéma immár életképtelennek tűnik. Ki kell tehát mondani azt a kellemetlen igazságot, hogy a magyar szakkönyvkiadás csak piaci alapon nem működtethető. A rendszerváltás utáni tíz-tizenkét év kivételesnek bizonyult a magyar kultúrtörténetben, ez a szféra ugyanis sem a századfordulón, sem a két világháború között, sem 1945 után kizárólag piaci alapokon nem funkcionált. S nem fog a jövőben sem.
Nézzük meg másodszor – mint egy igazi krimiben –, ki is a gyilkos, pontosabban, milyen okok idézték elő ezt az állapotot!
A legelső helyen – s ez meglepőnek tűnhet – az olvasók állnak. Amit régen vaskornak hittünk, arról mára kiderült, hogy maga volt az aranykor. Jól emlékszem a kilencvenes évek elejére, amikor is mi, szakkönyvkiadók természetesnek vettük, és büszkén hivatkoztunk külföldön arra, hogy egy-egy irodalomelméleti vagy filozófiai mű közel annyi példányban jelenik meg magyarul, mint azon a nyelven, amelyen megíródott. Ez a tíz-húsz ezer olvasó mára nyomtalanul eltűnt, számuk néhány százra olvadt. Az eltűnés okait ma még nem látjuk elég világosan. A statisztikai adatok azt is valószínűsíthetik, hogy 2006-ban és 2007-ben még megvoltak, s csak a gazdasági világválság tüntette el őket. Ezt én – paradox módon – még a jobbik eshetőségnek vélem, hiszen ebből az következik, hogy a válság elmúltával ezek az olvasók visszatérnek majd. Bár ezt a verziót nem zárnám ki, mégis azt gondolom, hogy homokra épít, aki rájuk vár. Az okok ugyanis mélyebben fekszenek.
A második okot abban a technikai forradalomban látom, amely csak Gutenberg találmányával és korával vethető össze, s amelynek ma még csak a körvonalai látszanak. A felmérések azt mutatják, hogy ezek a másolási technikák általánossá váltak. Csak a xeroxmásolás területén háromszor annyi vállalkozás van ma a piacon, mint magát a tényleges tartalmat előállító könyvkiadó. S csak jelezni szeretném, hogy nem a xeroxmásolatok elterjedése a legnagyobb veszély. Szegeden például egyetemisták száz forintnál kevesebbért forgalmaznak olyan CD-ket, amelyeken teljes könyvek találhatók. A könyvtárak a xeroxmásolatok készítése mellett új szolgáltatást vezettek be: teljes könyvek szkennelését vállalják. Bár a veszély szót használtam, szeretném elkerülni a félreértést. A tudás általános elterjedésének, a hozzáférés megkönnyítésének technikáit csak üdvözölni tudom. Egy igazi könyvkiadó – hitem szerint – erre s nem a profitmaximálásra tette fel az életét. Csakhogy akkor, amikor az új technikák szabadon forgalmazható közjavakká teszik ezeket a termékeket, nem várható el egy iparágtól, hogy ingyenesen állítsa elő őket. Vagy-vagy.
Harmadszor: a magyar könyvkereskedők – kihasználva a kilencvenes években a könyvforgalom jóval tíz százalékot meghaladó bővülését – megerősödtek, sorra nyitották új boltjaikat az újonnan megnyíló bevásárlóközpontokban. Nem kétséges, hogy ennek hasznát másodlagosan a magyar könyvkiadók is élvezték. Amikor azonban, jórészt a válság hatására, kiderült, hogy a plázákban működő könyvesboltok a magas bérleti díjak, valamint a hét végi nyitva tartásból fakadó magasabb bérköltségek miatt nem működtethetők rentábilisan, ezeket a terheket a kiadókra igyekeztek – meglehetős sikerrel – hárítani. Így jutottunk mára oda, hogy az általános árrés ötven százalék fölötti, a fizetési határidőt a nagy hálózatok kivétel nélkül az addig megszokott 30–60 napról 90–120 napra tolták ki, továbbá minden egyéb költséget (szállítás, marketing stb.) a kiadóra hárítottak. Az eddigi kölcsönös érdekek és kockázatok rendszere mára felborult, s a kiadók kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.
Ez az általános tendencia a bestsellerpiacot is sújtotta, de a szakkönyvkiadók tönkremeneteléhez kétségkívül hozzájárult. A drágán fenntartott könyvesboltokban ugyanis a gyorsan forgó készletek jórészt kiszorították a szakkönyveket, miközben a szakkönyvbolthálózat nagyrészt felszámolódott. A szakkönyvek esetén az ötvenszázalékos árrés aligha tartható, s vissza kellene térni az európai gyakorlathoz közelebb álló, 35–40 százalékos árréshez. A fizetési határidő visszaállítására kivételes alkalom kínálkozik 2011 januárjától, amikor is az európai szabályozás megköveteli a számla kiállításától számított harmincnapos fizetési határidőt. Most fog kiderülni, hogy könyvkiadói szakmánk végre egyszer képes lesz-e kiállni törvény adta jogai mellett, vagy ismét csak – mint annyiszor a múltban – fülét-farkát behúzva elkullog.
Negyedszer: egy nem elsősorban piaci logika szerint működő rendszert – sok ország szolgáltat erre bizonyítékot – nemcsak az állam, hanem mások is fenn tudnak tartani. A felső tízezerről és a gazdasági elitről beszélek. Szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy ennek a rétegnek mennyire nincs köze a magyar kultúrához. Hogy létezik az, hogy előbb jut eszébe valakinek a Diósgyőri VTK harmatgyenge csapatát nagyságrendekkel nagyobb összegekkel támogatni, mint amennyit – példának okáért – a Holmi vagy a Hitel folyóirat igényelne, nem beszélve az olyan európai nívójú intézményekről, mint amilyen az 56-os Intézet? Miért törvényszerű, hogy ezek az intézmények kizárólag a most éppen nagy bajban lévő magyar államra hagyatkozhatnak, amely ezeket a intézményeket szemmel láthatóan szeretné lerugdosni magáról?
A magyar gazdasági elit kulturális vakságát már Szekfű is kárhoztatta egy olyan korszakban, amikor ennek a rétegnek a gondolkodásában és a szótárában még szerepelt a kultúra szó – ám mit mondana ma szegény Szekfű Gyula, ha látná, hogy mi zajlik ezen a területen az országban?
De ne feledkezzünk meg a magyar kultúrpolitika botlásairól sem! Komoly ember – az előzmények ismeretében – semmi jót nem várt a baloldali–liberális kultúrpolitikától. Kissé talán meglepő módon az előző kultúrkormányzatnak még ezt a semmit is sikerült alulmúlnia. Ezek után egy jobboldali, nemzeti elkötelezettségű kormányzattól talán joggal lett volna elvárható, hogy a magyar nyelv ügyét, a magyar oktatást, tudományt és kultúrát egyik fő prioritásként és kitörési pontként határozza meg, helyreállítva az erős hagyományokra támaszkodó kultuszminisztériumot. Ez felelt volna meg nemcsak az elvárásoknak, hanem a magyar történeti-közjogi-közigazgatási tradícióknak is. Ehelyett a magyar oktatás-, tudomány- és kultúrpolitika alakítására létrejött egy áttekinthetetlen struktúra, zavaros döntési mechanizmusokkal (ma majdnem tucatnyi ember irányítja ezt a területet, könnyen megjósolható, hogy milyen hatékonysággal…), végül az egész terület – nem célkitűzésként, de következményeiben szükségszerűen – alárendelődött egy olyan létfontosságú, ám szinte megoldhatatlan feladatokkal küszködő ágazatnak, mint amilyen az egészségügy. Szilárd meggyőződésem, hogy ez a szisztéma zsákutcába vezet, ahogy egykor Fouché rendőrminiszter mondotta, ennek fenntartása „több mint bűn, ez hiba”.
Ezzel összefüggésben nem mehetünk el szó nélkül a döntések úgynevezett társadalmasításának ideája mellett sem. Képzeljük csak el báró Eötvös Józsefet vagy gróf Klebelsberg Kunót, amint senkinek sem felelős kuratóriumokra hárítják a stratégia kidolgozásának feladatát és a döntési felelősséget! Szerencsésebb korban, pénzbőséget teremtő gazdasági fellendülés idején talán létrehozható ilyen kis hatékonysággal működő, de bőkezűen és felelősség nélkül osztogató kuratóriumi rendszer. A mai szűkös anyagi lehetőségek közepette – felelős és következésképpen sokszor fájdalmas következményekkel járó döntési helyzetben – aligha. A kuratóriumi rendszer ugyanis mindig a kisebb ellenállás irányába húz, az adjunk keveset sokaknak elvét érvényesítve.
Mit is tehetünk ebben a helyzetben? Négy megoldási lehetőség kínálkozik.
Az első, hogy a jelenlegi, alapvetően piaci elven operáló struktúrát és működési mechanizmust megerősítjük. Egyrészt visszaállítjuk a Hiller István által oktalanul és botor módon megszüntetett felsőoktatási tan- és szakkönyv-támogatási rendszert. Másrészt minden eszközzel fellépünk a jogtalan másolási technikákat alkalmazó cégek és könyvtárak ellen, helyreállítva ezen a területen is a jogállamiság minimumát. Harmadszor: szabályozók segítségével elérjük, hogy a most is meglévő tankönyvvásárlási keretet a hallgatók csak erre a célra használhassák fel. Végül pedig módosítjuk a szerzői jogi törvényt, nevezetesen: kivesszük az egyéni szabad felhasználásra, illetve a könyvtárak belső rendszeren való tartalomszolgáltatására lehetőséget adó passzusokat. Ellenkező esetben nem marad piaci szereplő, aki olyan területre fektet be, amelynek termékei szabadon felhasználható közjavaknak minősülnek.
Ennek a rendszernek az az előnye, hogy nem kell új auktorokat keresni, mert talán még egy kis ideig itt vagyunk. Ez a szektor az elmúlt két évtizedben bizonyította, hogy képes európai színvonalú szak- és felsőoktatási tankönyvpiacot megteremteni és működtetni. Hátránya, hogy az állam piaci szereplőket támogat, sőt közülük – szükségszerűen! – válogat. További hátránya a rendszernek, hogy a ma végletekig széttagolt felsőoktatási rendszer intézményeit minimális együttműködésre kellene kényszeríteni – de hol van ma ez az erő és akarat? Ám a legnagyobb hátrány, hogy nem látjuk a technikai fejlődés által megteremtett másolási eljárások jövőjét. Ma ugyanis inkább az látszik, hogy ezt a cunamit sem szabályozási, sem pedig rendőri eszközökkel nem lehet megállítani.
A második lehetőség, hogy – számot vetve a modern technikai forradalom Gutenberg-galaxist fenekestül felforgató következményeivel – feloldjuk a papíralapú publikálási kényszert. Azaz az egyetemek, akadémiák és intézményeik publikációnak fogadnak el minden, a szerző által az internetre feltett könyvet és tanulmányt. Ennek a rendszernek kétségtelen előnye, hogy automatikusan kiesik a másolástól való félelem, továbbá nem igényel a magyar állam részéről plusz anyagi forrásokat. Ez a megoldás azonban súlyos dilemmákat is felvet. A kiadók a XVI. századtól kezdve mind a mai napig három, eddig nélkülözhetetlennek hitt feladatot láttak el. Egyrészt válogattak a megjelenésre méltó és arra méltatlannak ítélt kéziratok között. Ha úgy tetszik, cenzúrázták a szövegfolyamot. Másrészt meglévő apparátusukkal jobbá, könnyebben emészthetővé tették a textusokat. Számomra ma még szinte elképzelhetetlennek tűnik ennek az egész kultúrának a köddé válása, bár kétségkívül rohamos léptekkel éppen ebbe az irányba haladunk. Harmadrészt: fenntartottak egy financiális rendszert, amelynek segítségével biztosították a szerzőknek, a nyomdáknak, a kereskedőknek és saját maguknak a biztos jövedelmet. Ennek egy módosított változata lehet, hogy nem küszöböljük ki az egészből a pénzt, azaz fizetőssé teszszük az internetes megjelenést. A probléma itt ugyanaz, mint a papíralapú rendszernél, nevezetesen: nincs még bizonyíték arra, hogy ezen a területen keletkezik annyi jövedelem, hogy a szükséges kiadói munka elvégezhető legyen. Másrészt nincs ma olyan biztonságos rendszer, amely percek alatt ne lenne feltörhető. Ha pedig így van, visszajutunk a nullpontra: ki fizeti a révészt?
A harmadik lehetőség, hogy ezt a feladatot az állam a felsőoktatási és akadémiai intézetekre bízza. Ennek a rendszernek kétségkívül az lenne az előnye, hogy a tudás ott válna közkinccsé, ahol keletkezik. Másrészt ma egyedül az egyetemek vannak abban a helyzetben, hogy diákjaik tan- és szakkönyvvásárlásait szabályozzák és keretbe foglalják. Több egyetem lépéseket is tett ebbe az irányba, létrehozva saját kiadóját, abból a megfontolásból kiindulva, hogy miért csak profitra törekvő piaci kiadók tunkoljanak a lecsóban. Ma már persze ők is látják, hogy se tunkolás, se lecsó! Ez a rendszer megfelelő politikai akarattal működőképessé tehető, de számtalan dilemmát is felvet. Egyrészt a széttagolt egyetemi, intézményi rendszert ki fogja arra ösztökélni, hogy ne hozzon létre példának okáért 72-féle szociológia-tankönyvet? Másrészt ki fog ellenállni az intézményi hierarchiának, nevezetesen: ki utasítja el majd az intézmény erős embereinek halovány szövegkísérleteit? Ma ezek az intézmények – tisztelet a kevés számú kivételnek – nem működnek kellő hatékonysággal, továbbá költségeik el vannak rejtve a nagy rendszerben, s félő, hogy ez a szisztéma végső soron sokkal többe kerül majd a magyar államnak, mint a jelenleg még fennálló. De a legfontosabb probléma ezzel a rendszerrel az, hogy erősítené a – Magyarországon különben is túlságosan erős – formális tudományos hierarchiát és gerontokráciát, kizárva ebből a friss, intézményekhez szorosan nem kötődő, onnan éppenséggel kirekesztett ifjú titánokat.
A negyedik lehetőség a teljes államosítás. Vissza kell állítani az egykori akadémiai kiadót, esetleg a volt állami tankönyvkiadóval megtámogatva. Az összes verzió közül ezt tartom a legrosszabbnak, azonban nem tartom kizártnak, hogy a nagy összeomlás után megerősödnek azok az akadémikusi, tudósi hangok, amelyek ezt a megoldást követelik majd. S valóban, a semminél még ez is jobb. Mindenképpen előnye a szisztémának, hogy a tankönyvkiadásban – főleg a közoktatásban – keletkezett jövedelmeket cégen belül át lehet csoportosítani a tudományos könyvkiadás területére. Az ellenérvek felsorolásától most eltekintek, hiszen a fontosabbakat fentebb már számba vettem, csupán egy praktikus problémát vetnék fel, nevezetesen: ezek a kiadók ma magántulajdonban, mégpedig jórészt k