Ingyen volt, ajándékba kaptuk! – kiáltja boldogan egy-egy banánnal és egy fej káposztával a kezében Réka és Dávid. Az élet apró örömei. Édesapjukkal, Orosz Lászlóval a nyár elején már találkoztunk itt, Felsőzsolcán, a család akkor még azt tervezte, hogy újjáépítik az árvízben összedőlt házukat. Az élet keresztülhúzta számításaikat. Egyetlen biztos pont maradt csupán számukra: az iskola, onnan semmiképpen sem akarták kivenni a gyerekeket. A káposzta a másnapi biológiaórára kell, a két banán csak a ráadás.
Fél évvel azután, hogy Felsőzsolcát és számos más borsodi települést elöntött – ahogy mondani szokás – minden idők legnagyobb árvize, visszatértünk a kisvárosba, hogy megnézzük, miként valósult meg az újjáépítés, mi lett a beígért új védművekből, hogyan sikerült feldolgozniuk a károsultaknak a történteket. Egykori riportalanyaink közül hatot kerestünk fel, hogy meghallgassuk történeteiket.
Ami rögvest szembetűnik: romos ház csak néhány maradt a településen, azokat is visszabontották, ne jelentsenek veszélyt. A többi helyén vagy új otthon épült, vagy parlagon maradt a telek. Kísérőnk ezúttal is Németh Csaba, az önkormányzat sajtósa, aki azt mondja, hatvannégy család döntött úgy, hogy inkább lakást vásárol az állami kártérítésből, az elhagyott házhelyek többnyire az övék. A helyreállítást koordináló Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságnak (OKF) könnyebbséget jelentett ez a megoldás, kérdés persze, hogy a kellemes kertes övezetben, családi házban leélt évtizedek után képesek lesznek-e ezek a családok megszokni a miskolci társas- vagy tömbházi életet. Az OKF „a káresemények következményeinek enyhítése során előtérbe kívánja helyezni, hogy a megsemmisült lakóingatlanok tulajdonosai lakásvásárlással oldják meg lakhatási feltételeiket. Lakásvásárlás esetén könnyedén tartható az októberi határidő. Újjáépítések esetén a nagyszámú kivitelezők sora által felajánlott gazdaságos és gyors munkavégzés segíti a helyre nem állítható lakóingatlanok tulajdonosainak házuk határidőre történő újjáépítését.” Ezt a bikkfanyelven íródott néhány mondatot még a nyár elején küldte el a katasztrófavédelem, amikor az újjáépítés módjáról, reális határidejéről érdeklődtünk. Akkor közölték azt is, hogy az OKF főigazgatója, Bakondi György „ragaszkodik a lakhatási feltételek 2010. október 31-ig történő biztosításához minden ingatlanát elvesztett magánszemély esetében”. Az államnak a megsemmisült 201 felsőzsolcai házból Németh Csaba közlése szerint végül csupán hetvennégyet kellett újjáépítenie, a többi károsult a lakásvásárlást választotta, biztosítása révén önerőből építkezett, vagy a kész házakat felajánló vállalkozások valamelyikétől kapott új otthont.
A hétezer-háromszáz lelkes kisváros lakossága az elköltözések miatt körülbelül kétszáz fővel csökkent. A munka rohamtempóban folyt, a beköltözők remélik, hogy a másfél-két hónap alatt felhúzott házak bírják majd a strapát. Mert kiszárítani őket nem volt idő. Igaz, a modern technikának köszönhetően nincs is már szükség annyi várakozásra például a beton megkötéséhez, mint amikor az eredetileg itt álló házak épültek. A határidővel néhány helyen csúsztak, a friss festés is hullik néhol, de ne legyen savanyú a szőlő: az új házak összességében valóban igen takarosak. Formájuk nagyjából egységes, sajátos tetőszerkezetük alapján évek múltán is könnyű lesz megkülönböztetni az állami háttérrel újjáépült házakat a többitől. Értékük minden bizonnyal fedezi az elpusztult régi házét, vagy meg is haladja azt, méreteik azonban nem. A jellemzően két-három szobás, 80-90 négyzetméteres házak helyére többnyire 50 négyzetméteres, egyszobás-étkezős-fürdős lakokat húztak fel.
Összességében leszűrhető, hogy akinek rossz állapotú, toldozott-foldozott kis házikóját pusztította el az árvíz, jól járt az újjáépítéssel. Akinek értékes, nagyméretű, gazdagon berendezett otthona veszett oda, annak nagy kárt okozott a katasztrófa. Ezért is mondogatják Borsodban, hogy az árvíz vitt is meg hozott is.
Az alábbiakban dőlt betűvel szedve korábbi riportjainkból idézünk.
„Bözsi nénire például majdnem rádőlt a ház. […] Nyolcvanhárom éves kora ellenére olyan szép rendben tartotta a kertjét, főleg a rózsáit, hogy sokan néztek be irigykedve kapuján. Aztán egyszer csak minden másként lett. […] Egyetlen fal nem dőlt le csupán, valaha a konyha hátulsó oldala volt. A meszelt felületen most is kis pirosas dísztányér meg két kancsó lóg: emlékei egy élet munkájának” (2010. június 19.).
Az idős asszonynak volt biztosítása, kapott is pénzt, amelyből lakást vett Miskolcon. Egykori háza maradványait mostanra eldózerolták, csak kisebb törmelékek maradtak itt, a rózsák helyén gaz nő a sárból. Nagyon bánja, hogy így döntött, képtelen megszokni a városi létet. Főleg, amikor meglátta, milyen takaros kis ház épülhetett volna a régi helyére, majd megszakadt a szíve. Rendszeresen visszajár, a régi szép időkről beszélget a szomszédokkal. Például Kun Attiláné, Vera édesanyjával, aki néhány házzal odébb lakik.
„Vera, aki tanítónő s független önkormányzati képviselő, azt meséli, este tizenegykor még azon tanakodtak, meddig jön majd fel a Sajó, aztán egymást nyugtatgatva nyugovóra tértek. Nem telt bele két óra, s katonák dörömböltek az ajtón: megjött a parancs, rögtön indulni kell, az ár már a küszöböt éri. Édesanyját két legény tette csónakba, szegény azt sem tudta hirtelen, hol van, mi történik. Hisz nem vízpartra építkezett, akkor meg mit keres itt ez a sok ladikos?” (2010. június 19.)
A nyolcvannyolc éves nagymama épp kórházban fekszik, úgyhogy ismét lányával, Kun Attiláné, Vera asszonnyal beszélgetünk. Végigvezet a régi házon, amelynek pár éve megerősítették az alapzatát, valószínűleg ennek köszönhető, hogy nem roskadt öszsze a vízben. A parketta ijesztően nézett ki az ár levonulása után, mintha valamilyen szörny akart volna előtörni alóla, méteres magasságban felpúpozódott. Mostanra felszedték a szétázott fát, egy szobát sikerült lakhatóvá tenniük, igaz, a betonalapra egyelőre csak padlószőnyeget terítettek. A biztosítótól kaptak körülbelül 1,7 millió forintot, más segítség nekik nem járt sem az államtól, sem a segélyszervezetektől. Hozzátették megtakarított pár százezer forintjukat, így sikerült korszerűsíteniük a fűtést, kifizették a vízvezeték-szerelőt, burkolót. A szétázott bútorok alját levágták, egyelőre nincs pénzük újakat vásárolni helyettük. Hamarosan készen lesznek a festéssel, mázolással is. Kun Attiláné azt mondja, akármilyen nehéz is felújítani a házat, bármennyire belefáradtak az elmúlt hónapokba, összességében szerencsésnek érzik magukat, hiszen sok család lényegesen többet veszített náluk. Vera asszony otthona a település magasabban fekvő részén van, az árvíz idején többeket befogadott oda. Folyton kerékpárral járja a környéket, most is nyeregbe pattan, búcsúzunk.
„Magyar Andrea tanítónő és családja nemrég vette a korábbi házat, de alig költöztek be, jött az árvíz. Az épület, amely kibírta több mint száz év viszontagságait, most összedőlt. Drága gépek, például milliós értékű fénymásoló is a romok alatt rekedt. De hihetetlen látni: elkeseredésnek az asszony arcán sincs nyoma. Persze az ő helyzetük valamivel egyszerűbb, számukra az egyik kész házakat építő nagy cég hamarosan új otthont varázsol” (2010. augusztus 21.).
Ami a nyáron még csak ígéret volt, mára megvalósult. Magyar Andrea, ha lehet ilyet mondani ekkora katasztrófa után, szintén a szerencsések közé tartozik, hiszen a magánadományozó cégtől mintegy tíz négyzetméterrel nagyobb házat kapott, mintha az állam segített volna neki. A 61,5 négyzetméteres lakás szebb és jobb lett, mint amire számított legutóbbi találkozásunkkor. A ház vegyes építésű: külső fala téglasorból és fából áll, köztük három centiméteres, a szigetelést segítő hézaggal, a belső falak tisztán fából készültek. Néhány háztartási eszköz még csak kölcsönben van nála, de hamarosan talán mindenből kerül új. Az épület mindössze hat hét alatt készült el, hibák egyelőre nem mutatkoznak rajta. Andrea nagyon örül, hogy a ház rendkívül energiahatékony, azt mondja, harmadannyi gázt sem használ, mint korábban. Biztonságérzet szempontjából is fontos, hogy lábakra helyezték az épületet, fallal vették körül, a ház tíz centiméterrel áll magasabban, mint amekkora szinten tetőzött a víz. Vagyis Magyar Andreáék arra is felkészültek, amire mások nem: mi lesz, ha jön az újabb árvíz? A kormány a tavasszal új védműveket, folyókotrást, a visszaduzzasztó hatású M30-as autópálya alá átereszeket ígért, de a felsőzsolcaiak szerint mindebből eddig semmi sem valósult meg. Márpedig ők nem akarják még egyszer átélni azt, amit az idén.
„Gönczi Sándorék a bürokrácia útvesztőjébe keveredtek. Vegyes építésű házuk vályogrésze ugyanis leomlott, de a nappali, a konyha és a fürdő – az eredeti épület téglából épített mintegy harmada – megmaradt. A kormányhatározat szerint a segélyszervezetek azoknál az otthonoknál végezhetnek felújításokat, amelyek csak megsérültek. A kormány pedig akkor fizet, ha összeomlott az építmény. Hogy a félig összedőlt házak melyik kategóriába tartoznak, azt egyelőre senki sem tudta megmondani Göncziéknek. Úgyhogy önerőből felépítettek egy falat, s egyelőre összehúzzák magukat egyetlen megmaradt szobájukban” (2010. augusztus 21.).
Éppúgy, mint a nyár végén, Göncziéket most is a kertben találjuk, előző állomásunkkal ellentétben náluk látszólag semmi sem változott. Továbbra is a megmaradt egyharmadnyi kis házban laknak, az asszony szerint a legnagyobb baj az, hogy nincsen spájz. Pedig a krumplit el kellene tenni valahova. A biztosítójuktól kaptak pénzt, amelyet az állam kipótolt, ebből Miskolcon vettek lakást, ahová az eddig velük élő lányuk költözött. A részben összedőlt házat önerőből tatarozták, tavasszal pedig folytatódik a munka, megépül hozzá még egy lakóhelyiség, és lesz spájz is. Persze az is saját erőből, hiszen a lakásvásárlással kimerítették a keretet.
„Tíz éven át építette a házát Orosz László, de egy nap alatt elveszítette. Pedig nem kártyázik, nincsenek káros szenvedélyei. Egyszerűen csak rosszkor s főleg rossz helyen vágott bele az otthonteremtésbe. […] Az Orosz család egykori otthonáig a víztől autóval is jó néhány perc az út, a nyár eleji ár mégis elvitte mindenüket. Csak a telek maradt meg, a garázs és a fürdőszoba egyik fala. Kétszintes, százharminc négyzetméteres házban laktak, a gyerekeknek az emeleten külön szobával. […] Aztán június 6-án mindez odalett, a falak nem bírták a terhelést, kidőltek” (2010. augusztus 21.).
Nem nehéz megállapítani, hogy 2010 nem Oroszék éve volt. Összeomlott a házuk, s mint azóta eldőlt: a házaspár külön folytatja életét. A válást kimondták, a fiú az apához, a lány az anyához került. Építkezés így már szóba sem jöhetett, azt kellett valahogy elérniük, hogy a pénzt kétfelé osztva kaphassák meg. A kifizetéseket kezelő polgármesteri hivatal először elzárkózott ettől, de a katasztrófavédelem budapesti központjától végül engedélyt kaptak, hogy a hétmillió forintot két részre bontva utalják ki. A biztosító által fizetett pénzből is hétmilliójuk maradt, amit szintén megfeleztek, majd Miskolcon két lakást vásároltak. László azt mondja, utál a városban lakni, de legalább fedél van a feje fölött. Hétmillióból csak lerobbant lakást lehetett venni, azt mondja, a rendelet értelmében nem igényelhetett hitelt, nem pótolhatta ki sehogy sem a keretöszszeget, csak annyi pénzből vásárolhatott, amennyi rendelkezésére állt. A felsőzsolcai telek megmaradt, arra, mint mindenki más esetében is, hétéves elidegenítési tilalmat jegyeztek be.
Persze a városban úgy sejtik, ezt előbb feloldják, hiszen semmi értelme, hogy a telkek ennyi ideig üresen álljanak.
Építkezni, ideköltözni azonban alighanem csak azután mer majd valaki, ha biztos lehet benne, hogy ekkora víz soha többé nem öntheti el Felsőzsolcát. Ez a bizonyosság ma még nincs meg, többen is azt mondják, félnek a tavasztól. Kétezer-ötszázan már aláírták a miniszterelnöknek címzett, Macsuga János egyetemi adjunktus által jegyzett petíciót, amelyben védelmet kérnek. „A vörösiszap okozta károk elhárítása, mérséklése során láthattuk, ha kell – és ha megvan az akarat –, napok alatt hegyeket lehet megmozgatni. Én és az aláírásukkal hozzám csatlakozó zsolcaiak arra kérjük Önt, adja viszsza, teremtse meg a település jövőjét: legyen Zsolcán gát, amely megvéd minket” – olvasható a levélben.
Való igaz, június óta sok víz lefolyt a Sajón, ám mint Kling István államtitkár-helyettestől megtudjuk, ez nem jelenti azt, hogy a fejlesztések ezután sem kezdődhetnek el. A Vidékfejlesztési Minisztérium hamarosan a belügyi tárcával közös programmal áll elő, az ebben foglaltak megvalósulása esetén Felsőzsolca fellélegezhet: akár tavaszig megépülhet az összes olyan védmű, amely megóvja a kisvárost az újabb nagy áradásoktól. A vízügyi szakemberek eddig is rendelkeztek tározókra, körgátakra vonatkozó elképzelésekkel, pénzhiányra hivatkozva azonban az elmúlt években alig valósult meg valami. Mint ahogyan a Tisza térségére kidolgozott Vásárhelyi-terv továbbfejlesztéséből is csak részeredmények születtek.
Pedig minden érintett jól tudja: évről évre védekezni az árvíz ellen, majd falvakat újjáépíteni, sokkal többe kerül. Felsőzsolca térségére most ötmilliárd forintot költenek, a tavaszi nagy árvíz miatti védekezésre és az újjáépítésre – országosan – mintegy százmilliárdot fordítottak. A feladat a Nemzeti Infrastruktúra-fejlesztő (NIF) Zrt.-re vár, a munkák télen is végezhetők. Kling István elmondja azt is, hogy december 15-ig a fejlesztések modellezése zajlik a műszaki egyetem közreműködésével. Ezt követően válik ismertté, hogy tavasztól milyen építkezések kezdődnek, s mikorra készülnek el. El kell dönteni például, hol érdemes gátak közé szorítani a folyókat – mint tették azt a múltban a Körösök vidékén –, s hol kell egészen más megoldást találni. Az államtitkár-helyettes szerint Felsőzsolca térségében a legfontosabb feladat a vízátbocsátó képesség növelése: ehhez újabb átereszeket kell létesíteni, el kell bontani a Kis-Sajó tavasszal összeomlott hídját, és nem lehet halogatni a mederkotrást sem. Persze gondolni kell a Felsőzsolcától délre fekvő településekre is, nem szabad feléjük irányítani, rájuk zúdítani a vizet.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy néhány hónapon belül megvalósul a teljes észak-magyarországi, észak-alföldi régió: a Tisza, a Sajó, a Hernád és a Bódva térségének árvízvédelme. Ahogy Kling
origo.hu
Most kiderül, hogy káros vagy egészséges étel a szalonna
