Köznapló

December 10., péntek
Tél ide vagy oda, szívesen elmennék most Sümegre körülnézni egy költő emlékházában. Tenyérnyi könyv emlékeztet rá, egy antikvárium polcán találtam a minap. A bestsellerek szomszédságában kucorgott, mint partra vetett uszadék fa. Pedig gerincén az aranybetűk páratlan sikerű verskötetet idéztek: a Himfy szerelmeit. Kevés irodalmi munka bolydította fel az országot úgy, mint ez a névtelen kis kötet 1801-ben – hölgyek, urak találgatták a nemesi udvarokban: vajh ki lehet a költője, ugyan ki?
Kisfaludy Sándor volt. Irodalmunkban tán az egyetlen, aki nemcsak értett a nőkhöz, de aki számára a házasság valódi boldogságot is hozott. Ez a kis kötet és Szegedy Róza rá a fő bizonyíték.
És még valami. A nemesség akkor még eleven erényei.
Kisfaludyt testőr korában meglepte a bécsi laktanyában herceg Esterházy Miklós. Két angol lord volt vele, mindkettő erősen kíváncsi a nagy hírű magyar ifjakra. Belépésük pillanatában költőnk asztalánál ül csizmában, zsinóros nadrágban, egy szál ingben. Fordít. Tassót olaszból. A herceg – egyben a kapitánya – előbb magyarul beszél vele, majd németül, utána latinul. Látva mindezt a lordok kérik, tegye már át Tasso versét Kisfaludy élőszóban németre, latinra, franciára. Átteszi. Kiderül, hogy parádésan táncol és jól hegedül. Lord Granville nem tudja megállni, és rákérdez: ha leszolgálja idejét a testőrségnél, valóban visszamegy csikót őrizni? Ezt hallotta a magyarokról… Nem csikót őriz majd, hanem lovat, így a felelet.
Nem is annyira a válasz meglepő, inkább az, hogy tényleg visszament, és értett is a gazdálkodáshoz. Sokak szerint jobban Berzsenyinél és jobban Pálóczi Horváthnál – költők közt mezei munkásként az ő hírük a legjobb.
Persze az igazi ok, amiért Kisfaludyt szóba hoztam, ennél fontosabb.
Én az irodalomtörténészeket iskolás éveim óta azzal gyanúsítom, hogy rám akarják tukmálni ízlésüket. Tankönyveikkel gyötörtek, valljam igenis azt, amit ők.
Jól emlékszem, mennyit bizonygatták azok a kategorikus könyvek, hogy Tóth Árpád Új Istene csodás vers, holott én jobban szerettem A kút rímeinek finom dallamát. Annyira, hogy tizenhárom évesen meg is tanultam: „Ó, hogy nem untat / A régi kútat / Elnézni csendbe… / Kávája csempe, / Vén fala süppedt; / Rozsdálva csügged / Vas lánca, s zizzen, / Ha a szél szisszen” – és így tovább végig, mintha fuvolán szólna.
Egy ifjú embernek persze akkoriban ajánlatos volt hallgatnia arról, hogy nem szereti a kommünverset, a másikat bezzeg. Mégsem politikai félelmek tartottak vissza, hogy kimondjam, amit gondolok, bár biztosan lettek volna kellemetlenségeim.
Más volt, amit nem mertem kimondani, és ennek a következményei ma ugyanúgy kockázatosak, mint akkor lettek volna. Ez pedig így hangzik: sokallom a kánonba vett, a közös nagyságra emelt írók és költők közt a boldogtalan életűeket. Szeretnék néha a derűsektől, a keleti lelkűektől is olvasni valamit.
Milyen ártatlan kívánság volt ez hajdan! Gyermekként a meséknek volt tanulságuk, a jó mindig legyőzte a rosszat, bár Andersen vagy a Grimm testvérek belecsempésztek történeteikbe cudar részleteket is, azért a mesékben bízni lehetett.
Aztán ahogy cseperedtem, kezdték adagolni a borzalmakat. A cél nyilván az volt, hogy belássam, a mesékből kinőttem. Azok egyébként is csak arra szolgáltak, hogy ártatlan maradjak. De most már érett vagyok, és látnom kell, milyen is az „élet” valójában. És sorra jöttek bizonyítékaikkal a költők, a festők s a művészet más céheinek legjobbjai. Ott masíroztak mellettük zászlóikkal a tudomány harcosai, és mind arról próbáltak meggyőzni, hogy többre jutok, ha Kakuk Marci helyett Raszkolnyikov gyilkosságával foglalkozom; ha tudomásul veszem, hogy Mondrian festészete messzebbre mutat Egry Józsefénél; és Marx tanai több esélyt adnak a társadalmi egyenlőtlenségek elleni harcban, mint az Újszövetség vagy Csuang-ce írásai.
Nem. Meggyőződésem, hogy ez tévedés. Elég Ady egyetlen sorát ideidéznem bizonyítékul – bár lénye sok mindent cáfol e tárgykörben –, és az így szól: „Az Élet élni akar…”
Világunk mai állapotát nagyrészt a fent említett tévedések eszeveszett kultusza tette azzá, ami. Siralomvölggyé. Bármerre nézünk, csőd csőd hátán. De még mindig a régi nóta járja. A „fejlődés”. A „korszerűség”.
Holott a fényt kellene keresni. A fentről jövő fényt, nem a rivaldáét.
Messzire futottam Sümegtől? Ó, nem. Bár példaként ismertebb helyszín a Badacsony: Szegedy Róza és Kisfaludy Sándor házával. Aki járt már ott, nem felejti a tó pillanatonként változó színeit, a Balaton fölötti szőlők mediterrán varázsát. Szegedy Róza okos és szép lány volt. Sokáig nem engedett a nyalka testőrnek. Hat esztendeig „gyakoroltatta” vele az udvarlás akkor még finom formáit, csak aztán adta be a derekát. Harminckét évig éltek együtt. Beteljesült történetük ott leng a táj fölött, mint egy távoli kápolna harangszava. Hogy a Himfy-dalok nem érnek fel a Lilla-versekhez? Lehet, ám a testőr szerelme beteljesült, és ez mindent igazol. Azt is, miért írtak annyit és annyian róluk.
Lehet, hogy nem is a Himfy-verseket szeretjük, hanem őket kettejüket?

December 11., szombat
A Napút ez évi 9. számában van egy rövid Ulickaja-írás: A legkedvesebb arabom. Egy régi írótalálkozót idéz fel Párizsból, ahol, mint szokásos, váltogatták egymást az okos és a hülye kérdések. De volt ott egy portugál író, és ő kirukkolt valami eredetivel.
Mozambiki élményeit idézte: egy írástudatlan öregasszonyt, akit unokája tranzisztoros rádióval ajándékozott meg. A néni hallgatta, hallgatta, aztán így szólt az unokához: mondd meg neki, hogy hallgasson el… Az unoka kikapcsolta a rádiót, és sértődötten kérdezte: „Te egyáltalán nem tartod csodálatosnak, hogy egy emberi hang a mi nyelvünkön szól ki a ládából?” Mire a néni: „Drágám, nem mindegy, mi módon beszélnek butaságokat?”
Végigolvastam Ulickaja írását, és rögtön eszembe jutott, hogy olvastam Herczegnél valami hasonlót, de az jobb volt. Előkerestem az Emlékezéseit, s megtaláltam benne azonnal a magyar változatot. Gárdonyiról szól.
Feszty Árpádnak, a körkép festőjének volt Komárom mellett egy tanyája. Egyszer meghívta oda az írót – s innen jobb, ha Herczeget idézem, mert jóízűbb, mint a felfújt orosz írónő –: Gárdonyi „észrevette, hogy közel a tanyához egy öreg juhász áll botjára támaszkodva. Reggel is ott volt, délután is ott állt még ugyanabban a helyzetben. Ekkor Gárdonyi, a parasztspecialista elballagott hozzá, és a saját elbeszélése szerint a következő párbeszéd gombolyodott le kettejük közt:
– Mondja, öreg, járt maga már városban?
– Jártam.
– Hol?
– Komáromban?
– Tetszett?
– Nem.
– Miért nem?
– Sokat beszílnek ott az emberek.
Az interjú véget ért.”
Tanulság? Van. Nem kell lógatni az orrunkat.
Van hazai olvasnivaló bőven. Ulickaják jönnek, mennek, ám Gárdonyi marad. Olvasták az Isten rabjait? A két ünnep közt sokat meríthet belőle az a lélek, amely szomjas valamire, de nem tudja, mire.

December 13., hétfő
Itt ez a kitűnő motoros: ez a Talmácsi Gábor. Világbajnok lett a 125-ös géposztályban, mindenki ünnepelte, aztán átkerült a 250-esek közé, és azóta a szerencse mintha eleresztette volna a kezét. Hol motorja nincs, hol „istálló”, ahol befogadnák – rokonszenves fiú, mégsem áll mögé senki Európa másik felén. Erdei „Madár” esete ugyanez: nincs menedzsere, legutóbb egy kutyaütő afrikaival bokszolt Amerikában. Kosztpénzért. Itthon gyerek, asszony várja.
Európa egyesülése mesebeszéd. Az Elba máig határ maradt, és hiába vagy te világbajnok, a túlparton mondják meg, mennyit érsz – nekik.

December 14., kedd
Régi, már-már a közhely határát súroló igazság, hogy ellenzékben lehet igazán brillírozni egy lapnál. Nos, a Népszabadság kezd rácáfolni erre. Mióta a párt – amelynek érdekeit akkor is képviselte, mikor már nem volt érdemes – elvesztette hatalmát, a szerzők kapkodnak, pedig sok jó tollforgató van köztük. De ha azok, miért ütnek meg közülük egyre többen közönséges hangot? Olyasmiket írnak, amiket, mint céhbeli, én szégyellek. Pedig nem nekem kéne.
„A hatalom pofára fog esni” – olvasom egy helyütt. „Hagyjuk már azt a dajkamesét, hogy Kósa Lajosnak intellektusa van: aki úgy beszél a Moody’s hitelminősítőről, mint kólát szürcsölő, háztetőt bámuló belvár hülyegyerekek gyülekezetéről, az vagy rettenően ostoba, vagy rossz nevelést kapott” – így ír egy másik. „Ma ifjú Orbán Viktorok ülnek az egyetemi padokban, és nevetik, gúnyolják az öreg, elnehezült, udvarától tömjénezett Orbán Viktor hatalmaskodását.”
Ezek részletek a Népszabadság december 11-i számából. Valójában falfirkák. Pisti hülye, Zsuzsi és Robi szerelmesek – mintha ezt olvasnám, csak durva formában. Okkal sajnálom, mert előfizetőjük vagyok.

December 15., szerda
Eddig vártam, tovább nem fogok, bár olvasóimra nem lehet panaszom. Levelek és telefonok sora jelezte: őket is izgatja, miért igazították át a Boldogasszony anyánk refrénjében a „romlott” hazánkat „édessé”.
Sajnos onnan nem jött levél, ahonnan a legjobban vártam: az egyháztól. Pedig elvártam volna, hiszen az ének – Kölcsey és Erkel Himnusza előtt – a magyarok legszentebb éneke volt. De hát ők tudják… Így kissé magunkra maradtunk, de így is hozzálátunk a rejtély kibogozásához.
Több olvasóm emlékezete szerint 1947 őszén történt a „váltás”. Egyikük a jezsuiták pécsi Piusz-gimnáziumába járt akkor, s énektanáruk elmondta: „a demokratikus államnak nem tetszik, hogy ezt a virágzó országot egy egyházi ének romlottnak minősíti”. Talán az egyház akart volna az állam kedvében járni? – teszi fel a költői kérdést levele végén. Másvalaki azt írta: volt az Új Emberben egy vita – 1947-ben? –, mikor is kimondták: a „romlott” szó jelez egyfajta bűnbánatot: ennek jegyében épült a Regnum Marianum-templom, hisz a kommünért mi, magyarok is felelősek voltunk, ám a második világháború után ez megváltozott. A kommunisták bűnös országról, utolsó csatlósról kezdtek beszélni, ezért döntött úgy a püspöki kar, a „romlott” helyett legyen csak a Mária-himnuszban „édes”. Egyik olvasóm szerint a templomokban évekig énekelték mindkét változatot. Volt, aki úgy érezte: maradhatott volna az első változat, ahogy a miatyánkot sem kellett volna „modernizálni”. Nyelvünk gazdagságát bizonyítja a „romlott” szó, amely itt valójában szegény, sínylődő, sanyarú sorsút jelent.
Én is így gondolom, s egyúttal mindenkinek köszönöm tartalmas levelét és hozzászólását!