Nem a régi, Ady-féle eltévedt lovas reinkarnációjáról regélek, nem a régi sztyeppen elhalt, utat tévesztett patadobogás és vak ügetés emlékét riogatom – ó, eltévedt utas, új hínárú út, élő toposz ez az emlékezetben. Élő? Igen, él talán, mint az utat tévesztés kollektív toposza. Az én lovasaim viszont csupáncsak kopott ’emlények’.
Akkor erősödött fel bennem e lovasok setét árnya, amikor egy nagyszerű író barátom kocsiján egyszer szinte egy másik planéta felé vettük az irányt. Azt mondtam akkor neki: olyat mutatok, amilyet még nem láttál. Egy másik bolygót. És letértünk a Boba–Nagypirit-útról a Kamondra és Kertára menőre, mintha a sztrádáról, mondjuk a Highway 51-ről dobbantanánk valami különös, de nem túl poétikus pagonyba. Olyan is volt ez az átállás – ugrás a semmibe. Kanyargott a keskeny utacska, imádkoztam, ne jöjjön szembe semmi; itt-ott fogta magát, és beletekeredett a nádba, kákába, őszi legelőbe. Olyan volt, mint az óriáskígyó, amely töltésnek, vasúti falnak, gátnak fel és le, oda- és visszafelé indázva-fonódva tekeredik, mint valami elnyúló, nyákos test. Jobbra víz, tócsa, láp, mocsár, hany, gőzölgő tőzeg (a pokol bugyraiból), amott kiszáradt ligetek, égerfamaradékok, elomlott malomromok, leszakadt kútgém. S amikor már azt sem tudtuk, merre járunk, megálltunk, és mutattam neki, épp neki, az alföldi fekete sár és kitartó esőzések írójának: itt meg itt, ott meg amott bele lehet ebbe a lápba veszni, ahogy hajdan az eltévedt francia lovasokat nyelte el a Marcal menti szittyó.
A Marcal mentén akkor ez oly életszerűen hangzott, hogy föl sem merült a legapróbb kétely sem. Franciák?! Igen – de mifélék? Lovasok? És azok hogyan? Ez a kedvenc témám, tettem hozzá a holdbéli tájban, ez a táj az eltévedt franciáknak az ő vak ügetésük terepe – mert akkoriban a karakói csatával foglalkoztam. Karakói csata? Magyar Thermopülai? Ki hallott már róla?
Nos, ha a tegnap és ma vörössé, zűrzavarossá és élettelenné vált Marcal partján állnánk, ha kimennénk hozzá mondjuk a bobai hídhoz, akkor még ma is beleszagolhatnánk ebbe a karakói csatába. Én valóban kimentem oda újra – ellenőrizni a magamban hordott képek élességét. És állingáltam a lerakódó vörösiszapos, amúgy döglött 2010-es víz partján.
A karakói csata 1809-ben esett.
Ez hát itt a régi karakói várispánság, amelyhez az Árpádok alatt az egész Kemenesalja tartozott (nem Vas vármegyéhez s keleti része nem Veszprém vármegyéhez), melynek fő folyója, éltető energiája a Marcal volt. A Marcalnak különben a Bakony a vízgyűjtő területe, elég sűrű vízhálózattal, kiterjedése 3813 négyzetkilométer, és 10,5 vízfolyás jut száz kilométerre a nagy földrajztudós, Kogutowicz Károly 1930-as adatai szerint. A Marcal völgyében nagy tőzegterületeket is találunk, és hát ez is az, illetve ez az, ahová Laci barátommal beautóztunk. A táj geológiai rendezője ugyan a három bazalthegy, a Somló, a Kis-Somlyó és a Ság, rendezőelvű folyója, ahogy említém, mégis a szelíd, ám sokszor kicsapó-kilátogató Marcal. Amely mindenféle szempontból stratégiai jelentőségű. Elég itt arra utalni, hogy például a Rába felduzzasztásával és a Marcalba való átterelésével bízta meg a királyi helytartó Nádasdy Tamást és Sopron vármegyét 1546-ban, hogy így állítsák meg a törököket.
A napóleoni háborúk idején, 1809-ben is ugyanilyen stratégiai pont volt, s a Marcal melletti Karakónál került szembe a francia lovasság és tüzérség a magyar inszurgensekkel és császáriakkal. A franciák Győr felé igyekeztek (volna), de eltévedtek az erdős, úthálózat nélküli tájon. Pár hétig étlen-szomjan kóvályogtak Kemenesalja-szerte. Szomorú hangú, de dicsőséges anabasist írhatna róluk egy mai Xenophón. Majd elvergődtek a Marcalig, az egyetlen hídfőig és átjáróig, ahonnét viszont keskeny malomtöltés vala az egyetlen kijárás Pápa felé. Itt aztán súlyos csihi-puhi alakult ki: a mieink lőtték a töltésen átkelni szándékozókat, sok francia lovas pedig menekülésképp a szitytyós-mocsaras Marcal menti mezőkre ugratott. És a lovak lassan elsüllyedtek a zsombékos, lápos, tőzeges síkon. A csata persze néhány óra alatt eldőlt, a francia tüzérség kilőtte és meghátráltatta a mieinket, de a környékbeli népek még hetek múltán is elpusztult francia lovasokat húztak elő a mocsárból. Az eltévedt lovasokat.
És hát a délnyugat géniuszának megfelelő idilli szépségek ellenére sokszor valami sötét, démonikus erők is működésbe lépnek errefelé.
Nem sokkal a tragikus karakói csata után, olvasom a Hazai és Külföldi Tudósítások 1834-es őszi számában, a Marcal melléki Kemenesalján szörnyű, mindent és mindenkit felzaklató esemény történt. „Az idén uralkodó rettenetes szárazság” mellett, írja a korabeli tudósító, szomorú kísérőjelenségként berkek, hanyok, nádasok és folyami mocsáraljak lobbantak lángra! Mocsárégés.
A Marcal, amely különben „csavargó folyásáról, iszapos áradásairól és sok nádasairól emlékezetes”, kiszáradt, és ártere, „járhatatlanok levén minden vizei és zsombékos hanyságai”, „részint a mezőn őrző pajkos cselédek, részint a gondatlan gazdák által jó célból, de rossz következtetéssel”, vagyis okkal, ok nélkül, de emberi kéz által felgyújtatott. A tűz előre nem látható erővel kapott lángra, és „szörnyen elharapódzott a kipárolgott folyam mentében”. Lángolt és piroslott minden éjjel és nappal. „Füstje mértföldekre látszó nagy gomolyokban emelkedik az egekbe, szerte hordatik a szelek által a Marczal melléki helységekre, melyeket ahhoz képest, mint a szél csapja és kavarogtatja, sokszor rémületes sűrűséggel s bűzzel borít el, úgyhogy a lakosok (eleinte főképp) ijedve futkostak ide s tova, vélvén, nem más gyulladás-e az a helységben?”
Aztán jön a korabeli Marcal menti katasztrófa részletezése is: „Vidékünk lakosi e szörnyű tünemény óta az életre megkívánható legelső elemben, a tiszta levegőben szükséget látnak s nem győznek óvakodni e gonosz füstnek ablakokon, ajtókon a szobákba hatásától, annál kevésbé pedig, mivel a tűz gátolhatatlanul elhatalmazott s hatalmazik. Aztán aláedzette magát a zsombékoknak s az egész hanynak; belekapott néhutt az erdőkbe is, melyeknek gyökereit, a föld színe alatt lappangólag terjedve, összeégeti, míglen fölfelé hat s a legszebb élőfákat szövétnekként látja lobogni a szomorú tulajdonos. Hozzá közelíteni nem tanácsos, mert nem tudhatni, hol süllyed alá az ember lába zsarátnokörvénybe még ott is, ahol ennek a föld színén semmi jelensége. Már-már szinte magokat a falukat is fenyegeti fölpörköléssel. Gátak és árkok ellene hiába vettetnek, mert részint alant nagy mélységben harapódzik, részint a szél szállítja által minden gáton. Szóval olthatatlan, mérges nagy tűz ez, melynek a gyökeres kioltását nem egy jó esőtől, hanem egyedül a Marczal minden éves árvizeinek megérkezésétől remélni.”
Tegnap újra kimentem a Marcalhoz. A végső kérdés mármost csak az, gondoltam a vörösiszapos lerakódásokat és a döglött vizet szemlélve, amely legfeljebb csak műanyag flakonokat sodort lefelé, hogy mi lesz velünk. Ugyanúgy elfelejthetjük a mai tragédiát is, mint a hajdani eltévedt francia lovasokat? Vagy a Marcal menti mocsárégéseket, a régi, nyaranta izzó-kujtorgó nagy tüzeket? Ezt a sivatagi tájat, hol „láncolt lelkek riadoznak”?
origo.hu
Most kiderül, hogy káros vagy egészséges étel a szalonna
