Ma van a holnap tegnapja

Visszhangzik a napi politika a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos törvénymódosítástól. Elég felháborító, hogy sárdobáló aktuálpolitikai viták fókuszába került a kérdés, és nem higgadt szakmai mérlegelések döntenek abban. Pedig itt a magyar társadalom jövőjéről van szó. Két ideológia mérkőzik egymással: a fundamentalista liberális és a szociális piacgazdasági. Elfogadjuk-e, hogy a demográfiai tények megváltoztathatatlan trendet jelentenek? Belenyugvással kezelhetjük-e, hogy néhány évtized múlva csupán 8,5 milliónyian leszünk? Ez a végzetünk, vagy van mód változtatni a helyzeten? Megakadályozza-e a rövidlátás a törvényhozókat, hogy sorskérdésekkel foglalkozzanak? Szeretnénk hinni, hogy nem.
Ezért úgy véljük, helyes, ha a napi kényszerek szorításában vergődve is gondolunk a távlatos reformokra. Ma van a holnap tegnapja ugyanis. Ha igaz, hogy a demográfia hat a nyugdíjrendszerre, akkor vizsgálható e dolog fordítva is. Hogyan lehet megoldani a nyugdíjrendszer pozitív visszacsatolását a demográfia alakulására? Nem Magyarország az egyetlen, ahol megpróbáltak a demográfiai mutatókon változást eredményező szabályozást bevezetni! És nem is eredménytelenül!
Alapvető kiindulási pont, hogy a fenntartható nyugdíjrendszerhez mindenkinek kell maga mögé állítania egy járulékfizető polgárt idős napjaira. Vagyis gyakorlatilag minden tényleges és potenciális szülőpárnak legalább két gyermeke kell hogy legyen. A vállalt gyermek önmagában még nem garancia a hosszú távú egyensúlyra, hiszen a járulékok fizetéséhez kellő számú munkahelyre is szükség lesz majd. Ez nyilván a mindenkori gazdasági helyzet függvénye. Minimálisan családonként két gyermek nélkül viszont semmi esetben nem lesz finanszírozható járulékokból a rendszer. A demográfiai problémát azonban a magán-nyugdíjpénztári rendszer sem oldja meg, éppen ellenkezőleg. A tőkefedezetre alapozott rendszerek erősen kitettek a tőkepiacok volatilitásának. Egy gazdaságon belül az adók és járulékok sokkal nagyobb stabilitást mutatnak, mint a tőkepiacok. Mind a közterhek alakulása, mind a vállalkozói vagyonok értékalakulása attól függ, milyenek a tartós gazdasági kilátások. A tőkepiac sokkal nagyobb kilengéseket mutat, mint az adó- és járulékbevételek. Ezért biztonságosabb az olyan nyugdíjrendszer, amelyet adójellegű bevételek finanszíroznak. Feltéve természetesen, hogy az említett demográfiai arány többé-kevésbé biztosítható.
Ha a demográfiai tendenciákat megváltoztathatatlannak tekintjük, akkor a fenti gondolatmeneten alapuló megoldás nem járható út. De ha abból indulunk ki, hogy Magyarországon a felmérések szerint vállalni kívánt gyermekszám megegyezik az általunk javasolt modell kívánalmaival, akkor van remény. Ha megteremtjük a gyermekvállalás lehetőségét, sőt az abban való érdekeltséget, van esély a várt hatások elérésére.
Egy igazságos, áttekinthető, egyszerű és érthető nyugdíjrendszert kell bevezetni. Olyat, ami nyomban bevezethető, és a jelenlegi költségvetést lehetőleg minimálisan terheli. Amelybe be lehet építeni minden olyan ösztönzőt, ami a demográfiai helyzet változására pozitívan visszahat majd.
Olyan rendszert, amelyben érvényesül a társadalombiztosítás három alapvető kritériuma: a kötelező jelleg, a társadalmi szolidaritás és az állami garancia.
Ilyen alkalmas társadalombiztosítási rendszer a nemzetközi gyakorlatban ismert pontrendszer, amely a járulékbefizetéseket egyéni számlán gyűjti, pontok formájában. Ezeket a pontokat a nyugdíjba vonuláskor a majdani átlagbérekhez viszonyítják, ami garancia arra, hogy az aktív és inaktív népesség jövedelmei nem szakadhatnak el egymástól, együtt mozognak. Ugyanakkor a megszerezhető pontok közé – s ez a rendszer forradalmi újdonsága – be lehet építeni a gyermeknevelésre fordított időt és költségeket. Méghozzá annak függvényében, hogy milyen iskolázottsági szintig neveli a család a gyermeket. Hiszen ez lehet az alapja majd a magasabb értéket termelő munkavégzésnek, az ezzel arányosan magasabb bérnek és így járuléknak is. Ennek megfelelően a pénzügyi befizetésekkel szerzett pontok mellé bekerülnek az egyéni nyilvántartásba, ha úgy tetszik, számlára, a humántőke létrehozásával szerezhető pontok is. A kettő együttese adja majd ki a megszerezhető nyugdíj mértékét. Ezáltal nem kerülnek hátrányba azok a családok, ahol például az egyik szülő nem tud elegendő befizetést szerezni ahhoz, hogy méltányos nyugdíjat kaphasson. Ezzel elismernénk a gyermekekre fordított kiadásokat mintegy kvázi befizetésként. (Ne feledjük, ezeket a befizetéseket a család valóságosan teljesítette, hiszen ténylegesen kifizette a gyermeknevelés költségeit, illetve idejét erre áldozta!) Lehetséges úgy kidolgozni a részletszabályokat, hogy a rendszer optimális családnagyságra ösztönözzön, és egyben a minőségi munkaerő teremtését honorálja. Sőt, azt is érvényesíteni lehet, hogy az állam folyamatos szerepvállalása a szociális támogatások révén kalkulálható legyen. Ez nyilván a pontoknál csökkentő tényezőként jelentkezik, hiszen az állam itt megelőlegezi a segítséggel a befizetést, vagyis a családi kasszából történő ráfordítást. Ez egyben bizonyos mértékig mérsékelheti az olyan gyermekvállalást, amely csak a gyermektámogatás megszerzését célozza. Még ilyen korrekciók mellett is jelentős lehet azonban a gyűjtött pontszám, hiszen a jelenlegi gyermeknevelési támogatások csak kisebb hányadát jelentik egy gyermek felnevelési költségeinek.
A pontrendszer a német gyakorlatban létező rendszer. Ismertette azt a nyugdíj- és időskori kerekasztal szakértő gárdája is. A mi javaslatunk azonban több ennél, s ez a többlet a „gyermekpontok” gondolata. Ez forradalmian új gondolat (bár az igazat megvallva alapelve már felmerült bő ötven évvel ezelőtt is, éppen az NSZK-ban). Fontos, hogy azonnal bevezethető, a korábbi befizetéseket át lehet számítani pontokra, és eleget tesz az érthetőség és átláthatóság követelményének. Bárki egyszerűen ki tudja majd számolni, hogy mi az az összeg, amire számíthat, s éppen hol tart most a nyugdíjra jogosító pontok szerzésében. Kellő érdekeltséget teremt a járulékfizetés személyhez kötése révén abban, hogy a jövedelmeket lehetőleg ne titkolják el. A fizetett járulék nagysága ugyanis a bevallott jövedelem nagyságától függ. A munkajövedelmek jelentős súlya a pontszerzésnél tehát a munkavállalási érdekeltséget, a munkára való törekvést is biztosítja. A rendszer egyik legnagyobb előnye lehet, hogy nem jelent viszonylag hosszabb ideig megterhelést a költségvetésre, ha a várt visszahatás a demográfiára bekövetkezik, a későbbiekben sem.
Az európai gyakorlat szerint a nyugdíjrendszer változásai csak azon évjáratokra érvényesek, amelyeknek tagjai több mint a felét a nyugdíjjogosultságot jelentő biztosítási idejüknek már az új rendszerben fogják eldönteni. Ez általában 20 év. Ha tehát a közeljövőben bevezetjük az új rendszert, akkor azt EU-konform módon tesszük, hiszen a nyugdíjrendszerben a 40 éves biztosítási idővel számolunk, s most még csak a 12-13 évnél tartunk a magánnyugdíjrendszerben töltött időt tekintve.
Nem vitás, a felosztó-kirovó rendszer az állam részéről jövőbeni kötelezettségvállalást jelent. Hogy ez fedezhető lesz-e majdan a járulékokból, attól függ, lesz-e elegendő járulékfizető. Amennyiben a rendszer beváltja a hozzá fűződő reményeket, és segít járulékfizető polgárokat állítani a nyugdíjba vonulók helyébe, akkor a járulékfizetők a felosztó-kirovó rendszer logikája szerint is elegen lesznek ahhoz, hogy idős hozzátartozóik járadékát megtermeljék. Más szóval, ez a rendszer megteremtheti a társadalombiztosítás hosszú távú fenntarthatóságát. Pontosan azáltal, hogy fokozatosan egy stabil korszerkezetű társadalom létrejöttéhez járul hozzá. Hosszabb távon automatikusan kiküszöbölné azt a jelenlegi nyugdíjrendszerben meglévő aránytalanságot is, hogy a régebben nyugdíjba vonulók ellátása jelentősen elmarad a friss nyugdíjasokétól, még abban az esetben is, ha ugyanolyan minőségű munkát végeztek, és szolgálati-biztosítási idejük is egyforma volt. Hiszen a rendszerben évenként lenne hozzáigazítva mindenki nyugdíja a mindenkori átlagbérekhez. A rendszer tehát automatikus nyugdíj-valorizációt biztosítana.
Természetesen mindez nem veszi le a kormányzat válláról a munkahelyteremtés ösztönzésének és elősegítésének felelősségét, hiszen a munkahelyek az elsődleges gazdasági feltételei annak, hogy egy helyrebillenő demográfiai trend mellett a járulékfizetés elegendő legyen majd a járadékok fedezésére.
Éppen azért, mert a munkajövedelmekből fizetett járulékok a pontok alapvető részét képezik, célszerű magába a tb-rendszerbe ösztönzést beépíteni a családos emberek foglalkoztatására. Ez elérhető oly módon, hogy a munkáltatók járulékfizetését ennek arányában differenciálnák, ami összhangban állna a kormányzat általános törekvésével, hogy a vállalkozói terheket mérsékelje, s ezzel a vállalkozások versenyképességét növelje. Mivel ez mint foglalkoztatáspolitikai ösztönző értelmezhető, az állami költségvetés kell, hogy az így hiányzó összeget a nyugdíjbiztosító kasszájába pótolja. E kiadások vállalásának mértékét azonban a költségvetési helyzet javulásának függvényében lehet kiterjeszteni. Nem teszi szükségtelenné a további nyugdíjcélú megtakarításokat sem, hiszen az állami rendszer szerény nyugdíjszínvonalat tud csak garantálni. Ennyiben a piaci erők is megtalálhatják majd aktivitásuk bő terét.
Mindezen változtatások hatását felkészült csapatnak modelleznie kell, s ennek alapján lehet megalapozott döntést hozni a társadalombiztosítás további reformlépéseiről.

A szerzők közgazdászok