Ha katasztrófaturisták lennénk, akkor akár még az is megesne, hogy éppen acqua alta-nézőben érkezünk a városba. De persze nem azok vagyunk, hanem egyszerű művészetbarátok, akik képtelenek betelni Velence, az Adria királynője szépségével. No meg azokkal a látnivalókkal, amelyeket a város múzeumai, időszaki kiállításai kínálnak. És persze nemcsak Velence múzeumairól van szó, hanem Padova, Vicenza, Verona, Ferrara vagy éppen a magyar turisták által talán kevésbé ismert, de szépségében az előbbiektől semmiképp el nem maradó Treviso, Cittadella, Castelfranco látványosságairól. Ide is, oda is ellátogatni, csillagtúraszerűen, Velence kitűnő kiindulópontot kínál. S bár ilyenkor is sok a turista, elég rákattintani az internetre, hogy kedvező szálláslehetőséget találjunk. Olyan szállodát Mestrében, amelynek a parkolójában otthagyhatjuk az autót, ha Velencében akarjuk tölteni a napot, s ahonnan, ha Veneto különböző városaiba készülünk, gyorsan elérjük az autópályát vagy a Padova felé vezető híres utat a Brenta folyó mellett, amelynek két oldalán egymást követik a velencei arisztokrácia XVII– XVIII. századi palotái.
Így találtunk rá néhány évvel ezelőtt a Hotel Primaverára, melynek szolgáltatásai nyilván elmaradnak attól, amit a szomszédos Hilton Garden Inn kínál, amelynek árai azonban még a kevésbé vastag pénztárcájúak számára is könnyen megfizethetők. Ide érkezünk meg estefelé a Garda-tó felől, a korábbi napok viharainak emléke mellett némi havat hozunk magunkkal a hegyekből a kocsin és a tóparti napozás melegét a bőrünkön. Meg a reményt, hogy holnap Velencében is szép nap vár ránk. Nem is csalatkozunk, bár az éjszakai felhőszakadás némi kétséget ébreszt bennünk: az erkélyajtó üvegét úgy rázza a szél, mintha ki akarná tépni a helyéből, és az esőcseppek még reggel is gyors ritmusban dobolnak a tetőn.
Amikor azonban az ötös autóbuszról leszállunk a Piazzale Román, az éjszakai viharnak már nyoma sincs. A felhők felett egyre erősebben izzik a nap, érezzük, percek kérdése, hogy a fény elöntse a várost. Új táblák mutatják az utat a Rialto felé, egyébként minden olyan, mint máskor, amikor egyre mélyebbre hatolunk a sikátorok, callék, rio terrák útvesztőjében, s vissza az időben, a város fénykora felé. Álarcos urak, mélyen dekoltált dámák, elfüggönyzött fülkéjű gondolák tűnnek fel a Canale Grande felé nyújtózó lagúnák távolában… hinnénk, ha nem trappolna be egyre többször látókörünkbe egy-egy jól megtermett gumicsizma, ha nem színesítenék a muranói üvegtárgyakat vagy karneváli maszkokat kínáló boltok kínálatát az ajtó fölé akasztott vagy a kirakat díszhelyére tett, rikítózöld, sárga, rózsaszín műanyagból készült, a cipőre húzható alkalmi lábbelik. Valami készül, gondoljuk a Frari magasságában, de hogy mi, az csak a Rialto melletti piacon válik nyilvánvalóvá, ahol a Canale Grande kiáradt vize elöntötte a kövezetet, és a teherhajók rakodóinak ugyancsak ügyelniük kell, nehogy a vízbe pottyanjanak. Félrelépni veszélyes, fogalmazódik meg a tanulság bennünk az első, a híd mellett álló pallók láttán, amelyek a környező üzletekbe vezetnek. A Fondamenta del Vin kövezetét is majd térdig érő víz borítja, irgalmatlan erővel tükrözi vissza az egyre erősödő nap fényét, szinte megvakít. Ahogy hirtelen felpillantok, látom, csizmás ember cipel egy másikat a hátán, valamelyik hotelből hozza, egészen a pallóig. Így járt állítólag Sztravinszkij is 1925-ben, csak éppen őt a Hotel Bauerből cipelték száraz helyre, és ő nem néhány euróval „fizetett”, mint az, akit mi látunk, hanem a The Flood nevű kompozícióval. Igaz, most sem pénzért vállalták a fuvart: a csizmás ember széles mosollyal, nagy ívben veti a pénzérméket a vízbe – bár aligha azért, hogy az acqua alta újra visszatérjen. Aligha kell ezt kívánnia bárkinek is, a víz újra és újra visszajön, emelkedik. Talán, ha néhány év múlva felépülnek a gigantikus mobil gátak a lagúnák és a nyílt tenger között, kisebb lesz az áradás veszélye. Most még biztosan nincs készen a gát, fut át agyunkon, ahogyan a Szent Márk térhez érkezünk, amelyet szinte teljesen elborít a víz. Fél méter magas lábakra fektetett pallókon araszol a tömeg a bazilika és a dózsepalota előtt, amíg az árkádokig érkezik, mások, mintha csak újra gyermekké válnának, belegázolnak a vízbe, pózolnak, pózba állítják a többieket. A Campanile teraszára szorulunk, egyelőre se előre, se hátra nem nyílik út. Nézzük az embereket, ahogyan a pallókon sorjáznak, a feladatra, az egyensúly megőrzésére koncentrálnak, és egy pillanatra elfelejtik miért is vannak itt. Azután a San Marco homlokzatát pásztázza pillantásunk, elidőzik egy-egy szobrocskán, domborművön, csupa olyan részleten, amelyet máskor talán észre sem vennénk. Csak ilyenkor, november végén, az acqua alta idején.
origo.hu
Az egész internet Magyar Péteren nevet - mutatjuk a legjobb mémeket!
