Menyasszonynéző térdig érő vízben

Velencét az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban önti el a tenger. 1966 novemberében a város egész területét 2-3 méter magasan árasztotta el a víz, tíz évvel ezelőtt „csak” 144 cm-rel emelkedett az átlagos fölé a lagúna vízszintje. Az elmúlt hét közepén, amikor megérkeztünk, szintén az acqua alta, azaz a magas víz időszakában jártunk.

P. Szabó Ernő
2010. 12. 08. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha katasztrófaturisták lennénk, akkor akár még az is megesne, hogy éppen acqua alta-nézőben érkezünk a városba. De persze nem azok vagyunk, hanem egyszerű művészetbarátok, akik képtelenek betelni Velence, az Adria királynője szépségével. No meg azokkal a látnivalókkal, amelyeket a város múzeumai, időszaki kiállításai kínálnak. És persze nemcsak Velence múzeumairól van szó, hanem Padova, Vicenza, Verona, Ferrara vagy éppen a magyar turisták által talán kevésbé ismert, de szépségében az előbbiektől semmiképp el nem maradó Treviso, Cittadella, Castelfranco látványosságairól. Ide is, oda is ellátogatni, csillagtúraszerűen, Velence kitűnő kiindulópontot kínál. S bár ilyenkor is sok a turista, elég rákattintani az internetre, hogy kedvező szálláslehetőséget találjunk. Olyan szállodát Mestrében, amelynek a parkolójában otthagyhatjuk az autót, ha Velencében akarjuk tölteni a napot, s ahonnan, ha Veneto különböző városaiba készülünk, gyorsan elérjük az autópályát vagy a Padova felé vezető híres utat a Brenta folyó mellett, amelynek két oldalán egymást követik a velencei arisztokrácia XVII– XVIII. századi palotái.
Így találtunk rá néhány évvel ezelőtt a Hotel Primaverára, melynek szolgáltatásai nyilván elmaradnak attól, amit a szomszédos Hilton Garden Inn kínál, amelynek árai azonban még a kevésbé vastag pénztárcájúak számára is könnyen megfizethetők. Ide érkezünk meg estefelé a Garda-tó felől, a korábbi napok viharainak emléke mellett némi havat hozunk magunkkal a hegyekből a kocsin és a tóparti napozás melegét a bőrünkön. Meg a reményt, hogy holnap Velencében is szép nap vár ránk. Nem is csalatkozunk, bár az éjszakai felhőszakadás némi kétséget ébreszt bennünk: az erkélyajtó üvegét úgy rázza a szél, mintha ki akarná tépni a helyéből, és az esőcseppek még reggel is gyors ritmusban dobolnak a tetőn.
Amikor azonban az ötös autóbuszról leszállunk a Piazzale Román, az éjszakai viharnak már nyoma sincs. A felhők felett egyre erősebben izzik a nap, érezzük, percek kérdése, hogy a fény elöntse a várost. Új táblák mutatják az utat a Rialto felé, egyébként minden olyan, mint máskor, amikor egyre mélyebbre hatolunk a sikátorok, callék, rio terrák útvesztőjében, s vissza az időben, a város fénykora felé. Álarcos urak, mélyen dekoltált dámák, elfüggönyzött fülkéjű gondolák tűnnek fel a Canale Grande felé nyújtózó lagúnák távolában… hinnénk, ha nem trappolna be egyre többször látókörünkbe egy-egy jól megtermett gumicsizma, ha nem színesítenék a muranói üvegtárgyakat vagy karneváli maszkokat kínáló boltok kínálatát az ajtó fölé akasztott vagy a kirakat díszhelyére tett, rikítózöld, sárga, rózsaszín műanyagból készült, a cipőre húzható alkalmi lábbelik. Valami készül, gondoljuk a Frari magasságában, de hogy mi, az csak a Rialto melletti piacon válik nyilvánvalóvá, ahol a Canale Grande kiáradt vize elöntötte a kövezetet, és a teherhajók rakodóinak ugyancsak ügyelniük kell, nehogy a vízbe pottyanjanak. Félrelépni veszélyes, fogalmazódik meg a tanulság bennünk az első, a híd mellett álló pallók láttán, amelyek a környező üzletekbe vezetnek. A Fondamenta del Vin kövezetét is majd térdig érő víz borítja, irgalmatlan erővel tükrözi vissza az egyre erősödő nap fényét, szinte megvakít. Ahogy hirtelen felpillantok, látom, csizmás ember cipel egy másikat a hátán, valamelyik hotelből hozza, egészen a pallóig. Így járt állítólag Sztravinszkij is 1925-ben, csak éppen őt a Hotel Bauerből cipelték száraz helyre, és ő nem néhány euróval „fizetett”, mint az, akit mi látunk, hanem a The Flood nevű kompozícióval. Igaz, most sem pénzért vállalták a fuvart: a csizmás ember széles mosollyal, nagy ívben veti a pénzérméket a vízbe – bár aligha azért, hogy az acqua alta újra visszatérjen. Aligha kell ezt kívánnia bárkinek is, a víz újra és újra visszajön, emelkedik. Talán, ha néhány év múlva felépülnek a gigantikus mobil gátak a lagúnák és a nyílt tenger között, kisebb lesz az áradás veszélye. Most még biztosan nincs készen a gát, fut át agyunkon, ahogyan a Szent Márk térhez érkezünk, amelyet szinte teljesen elborít a víz. Fél méter magas lábakra fektetett pallókon araszol a tömeg a bazilika és a dózsepalota előtt, amíg az árkádokig érkezik, mások, mintha csak újra gyermekké válnának, belegázolnak a vízbe, pózolnak, pózba állítják a többieket. A Campanile teraszára szorulunk, egyelőre se előre, se hátra nem nyílik út. Nézzük az embereket, ahogyan a pallókon sorjáznak, a feladatra, az egyensúly megőrzésére koncentrálnak, és egy pillanatra elfelejtik miért is vannak itt. Azután a San Marco homlokzatát pásztázza pillantásunk, elidőzik egy-egy szobrocskán, domborművön, csupa olyan részleten, amelyet máskor talán észre sem vennénk. Csak ilyenkor, november végén, az acqua alta idején.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.