Napsütés

Léteznek szobák, amelyeknek a bútorai, képei, csecsebecséi szétfeszítik a falakat, nehezen tűrik a zártságot. Gábor Júlia és Szigethy Gábor otthona ilyen. Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán tárgyait őrzik az utódok, amelyek jó része tizennégy éven keresztül látható volt a Ruttkai-emlékszobában. Kettős öröm kapcsán beszélgettem Gábor Júliával, Ruttkai Éva és Gábor Miklós lányával.
– Véletlen egybeesés, hogy édesanyja akkor kapta a Magyar Örökség díjat, amikor megjelent a róla, illetve Latinovits Zoltánról szóló, férjével közösen írt könyvük, az Álomszínészpár?
– Az élet hozta így. Néhány napja már csordultig voltunk az örömmel, amelyet egy könyv megjelenése nyújthat, amikor a díjról érkezett a hír. Természetesen az ember ilyenkor igyekszik megosztani az örömet a barátaival. Egyikük azt válaszolta: én mindig úgy gondoltam rá, mint aki már rég a magyar örökség része, és korábban megkapta az elismerést.
– Könnyű beszélni róla vagy nehéz?
– Nekem könnyű. De volt idő – amikor megnyitottuk az emlékszobát 1989-ben –, hogy rettegtem, ha szó esett róla. S ha nem volt muszáj, meg sem szólaltam. Amúgy sem mertem beszélni, de valamilyen személyes dologról, kettőnk kapcsolatáról végképp nem. Az emlékszoba volt számomra az iskola, ahol megtanultam, megszoktam, hogy néha megkérdezik, milyen volt Ruttkai Éva lányának lenni. Ma már nagyon sajnálom, hogy igyekeztem az árnyékban maradni. Sokszor megesett, hogy fényképeket készítettek róla a legkülönbözőbb írásokhoz, interjúkhoz, és nemegyszer jelen voltam én is. De nem engedtem, hogy lefotózzanak. Ma már mit adnék a közös képekért! Imádtam a szüleimet. Csodáltam őket. Odavoltam értük. Nagyon hosszú ideig még csak meg sem kérdőjeleztem semmit, amit mondtak vagy tettek. De volt egy időszak az életemben, amikor gyűlöltem, hogy ismert emberek, és az utcára sem voltam hajlandó kimenni velük. Zavart, ahogy mustrálták őket. És akkor persze engem is. Odajöttek hozzánk, kedves szavakkal illettek bennünket, de hát ez szörnyű volt! Szegények, ők nem tehettek róla.
– Könyvükből kiderül, hogy mennyire fontosak voltak édesanyja számára a tárgyak. Ez is csak jóval később tudatosult önben, vagy észrevette előzőleg is?
– Nekem az az ember, akit mindenki szeretett és csodált, nem a színésznő, hanem az anyukám volt. Engem nem igazán érdekelt, hogy készül egy szerepre. Legyünk őszinték: a színészek folyton a színházról beszélnek, és időnként ez kicsit unalmas és terhes. Nagyon szerettem a nézőtérről, de otthon nem a színházról beszéltünk. Legfeljebb mellékesen. És beletartoztak ebbe a tárgyak is. Emlékszem például arra: észrevettem az öltözőben, hogy anyu egy kis háromszöget festett a homlokára, én pedig megjegyeztem: „De hát ez nem látszik a nézőtérről!” Mire ő: „Nem baj, nekem fontos.” Persze ez is csak utólag jutott eszembe. Akkor úgy elsuhant a mondat. És semmiképpen sem tudtam, hogy ennyire fontos neki. Ráadásul a magánéletében egyáltalán nem voltak fontosak a tárgyak.
– Csak akkor, ha kötődtek egyik vagy másik színpadi darabhoz, jelenethez?
– Így van. Egyébként mindig mindent elvesztett. És nemcsak úgy, ahogy valamennyien elvesztünk egy pár kesztyűt vagy egy esernyőt, hanem ő a legkedvesebb holmiját is elhagyta. A legszebb történet az, amit valaki mesélt, hogy egy filmfesztivál alkalmával meghívták a bécsi magyar követségre, majd, miután eltávoztak, rémülten telefonált: „Ez és ez vagyok – mondta –, nem hagytam ott a bundámat?” „Igen, művésznő, itt van.”
– Az elmondottak megerősítik bennem a gondolatot, hogy ezt a könyvet csak most lehetett megírni. Kellett hozzá a távlat.
– Éppen a napokban fogalmaztam meg magamnak, hogy valójában nem mi akartuk megírni a könyvet, hanem egyszer csak felszólítottak bennünket a történetek, hogy itt van az ideje az írásnak.
– Izgalmas vállalkozás, ha férj és feleség ír együtt könyvet, ráadásul népszerű és nagy színészekről. Ugyanakkor kritikus szemlélői is egymásnak.
– Azt hiszem, életünk egyik legboldogabb időszakát éltük át, amikor a kötetet írtuk. Semmi mást nem csináltunk, csak a könyvvel törődtünk. Még akkor is, ha közben lelkileg meggyötörtek a feltörő emlékek. Ültünk és dolgoztunk a két szobában, becsukott ajtóval, és a megállapodás értelmében csak akkor jöhetett be a másik, ha nyitott ajtót talált. Ha valamelyikünk befejezte, kinézett, hogy felszállt-e már a füst, s aztán jöhetett a kritika, a véleményezés.
– „Mindenki boldogabb lett Ruttkai Éva mosolyától” – olvasom Szigethy Gábor tollából. Ön hogyan élte meg ezt a mosolyt?
– Olyasmit kérdez tőlem, ami legrejtettebb titkaim közé tartozik… Vannak kis töredékeim, amelyeket elkezdtem írni, de ezek nem kerültek be a könyvbe, mert úgy döntöttem, hogy csak a színházzal kapcsolatos dolgokra emlékezem… Egyszer fogalmazást kellett írnom az iskolában, s én arról írtam, hogy az anyukám nekem olyan, mint a napsütés. Emlékeimben mindig nevet. Egyszer valaki azt mondta, hogy mennyit szenvedett. Tulajdonképpen igaza volt. Gyerekként például nagyon szegények voltak, és előfordult, hogy karácsonyfát sem tudtak venni. Tele volt az élete fájó emlékekkel is, s én mégis úgy emlékszem rá, hogy mindig nevet. Az emlékszobában is volt három képünk egymás alatt különböző korszakokból, s mi úgy hívtuk: a mosolyfal.
– Mi az utolsó emléke róla?
– Hát, a kórház… Ránézett Gáborra, és azt mondta neki: „Rosszul nézel ki.” Ez volt az utolsó mondata. Akkor is mással foglalkozott.
– Visel valamit, ami az édesanyjáé volt?
– Ó, rengeteget. Nemrég azt mondta a barátnőm a Ruttkai Éva-emlékdíj átadása előtt: „Ha megint anyukád kosztümjében leszel… – éveken keresztül ugyanis mindig anyu kosztümje volt rajtam –, légy szíves most már mást felvenni.” Nagyon szerettem színésznők holmiját hordani. Van kabátom Vass Évától, bundám és táskám Mezei Máriától, és anyukámnak is nagyon sok mindenét hordom. Ma is jók ezek a ruhák nekem. Az egyik róla készült kiállításunk megnyitójára úgy mentem el, hogy felvettem egyik blúzát, és az elé a kép elé álltam, amelyen ugyanabban a blúzban volt látható.
– Melyik volt az az előadás, amelyben édesanyja a legnagyobb élményt jelentette az ön számára?
– Molnár Ferenc A testőr című tragikomédiája. És nem csak anyu miatt. Ritkán jön össze ennyi jó színész. Darvas Ivánnal, Páger Antallal és Sulyok Máriával játszott együtt. Felülmúlhatatlanok voltak. Rengetegszer láttam a darabot, és nem is tudom más szereposztásban megnézni. A hangsúlyok a fülemben vannak a mai napig. Anyunak szerencséje volt, mert abban az időben még szerették az emberek a színészeket, akik ettől a szeretettől nagyot tudtak alkotni.
– Latinovits Zoltánt melyik darabban látta először?
– A Rómeó és Júliában. Gyönyörű volt. Bele kellett szeretni.
– Nagyon megviselte édesanyját a halála?
– Nem támadt fel belőle soha! Állítom, hogy az anyukám abba halt bele. Élt még tíz évig, de…
– Mennyire van jelen a hétköznapokban?
– Velünk van mindig, mindenhol. Nemcsak a ruháit hordom, hanem pár hónappal ezelőtt Gábor elővett két poharat, amelyek az anyuéi voltak. „Ne tedd el – mondta nekem –, használjuk. Csak nekünk jelent valamit.” Tele vagyunk tárgyakkal, képekkel, amelyek az övéi voltak. Ebben a lakásban minden rá emlékeztet. Velünk van mindennap. Akiket szeretünk, a lelkünkben örökké élnek.