Obama megroggyanása

Mikor 2008 novemberében Barack Obamát az Egyesült Államok 44. elnökének választották, Amerika és a világ közvéleménye töretlen lelkesedéssel fogadta a hírt, hogy immár vége lett a nyolcéves republikánus országlásnak, és új időszámítás veszi majd kezdetét. Utoljára 1960-ban, J. F. Kennedy megválasztásának idején volt ilyen euforikus hangulat a politikai közvéleményben. „Change, we can believe!” Változás, amiben hihetünk! – ez volt a nyerő üzenet, és az első afroamerikai elnök egy olyan politikus benyomását keltette, aki eltökélt, hogy programját mindenáron végre fogja hajtani, Amerikát új irányba viszi majd. Az azóta eltelt két év azonban azt jelezte, hogy a problémák súlya meghaladja az új elnök képességeit és mozgásterét.
A belpolitikában, tegyük hozzá, olyan események sorozata történt, amelyek kívül estek az elnök kompetenciáján. Ilyen volt a hirtelen lecsapó gazdasági válság, ami a Lehman Brothers brókercég összeomlásával kezdődött, és amerikai bankok egész sorát juttatta csődbe. A munkanélküliség drámaian emelkedett, időközben a Republikánus Párt is lassan magához tért a választások elvesztése okozta sokkból, és a párton belüli radikálisok jóvoltából megalakult a Teadélután mozgalom Sarah Palin volt alelnökjelölt vezetésével. Palin azzal vádolja Obamát, hogy a szocializmust akarja ráerőltetni Amerikára az egészségbiztosítási programjával. Így jutottunk el a múlt havi időközi választásokhoz, ahol a republikánusok többséget szereztek a képviselőházban, s a szenátusban is megerősítették pozíciójukat. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy Obamának elnöksége lejártáig egy ellenséges törvényhozó házzal és egy ingatag demokrata többségű szenátussal kell majd együttműködnie.
Ami az amerikai külpolitikát illeti, Obamától mindenki azt várta, beleértve republikánus ellenlábasait is, hogy szakítani fog azzal a neokonzervatív világmagyarázattal, amely nyolc éven keresztül meghatározta az amerikai külpolitika irányát. A neokonzervatív mozgalom alapítója, a hajdani trockista Irving Kristol elsősorban az amerikai külpolitika radikális megreformálását tűzte ki alapcélul. Neokonzervatív olvasatban ez azt jelentette, hogy egy olyan agresszív külpolitikai irány legyen a mérvadó, amely az úgynevezett amerikai értékeket, ha szükséges, erőszakkal is exportálja a világ minden részére. Ezt a politikai irányzatot követte hűségesen a Bush-kormány 2000-től 2008-ig, lerohanva Irakot és háborút indítva Afganisztánban a tálibok ellen a terrorizmus elleni harc égisze alatt. Obama beiktatása után ígéretet tett arra, hogy az amerikai csapatokat kivonja Irakból, megszünteti a guantánamói börtönben uralkodó, szégyenletes állapotokat, leállíttatja a terrorizmussal vádolt foglyok kínzását.
És ugyan az iraki háború befejeződött, de Afganisztánban új frontok nyíltak, és ennek a konfliktusnak már a demokrata kormány volt a kezdeményezője. Az afganisztáni terep cseppet sem bizonyult sikeresnek, és jelenleg egy olyan tálib–amerikai gerilla-állóháború alakult ki, amelynek végkimenetele rendkívül bizonytalan. Ami a közel-keleti helyzetet illeti, Washington politikája – úgy tűnik – itt is kudarchoz vezethet, hiszen az izraeli–palesztin konfliktust is eltaktikázták; a zsidó állam nem hajlandó beszüntetni a ciszjordániai telepépítkezéseket, amelyeknek felfüggesztése lenne az előfeltétele palesztin részről a tárgyalások folytatásának. Az izraeli lobbi azonban olyan befolyással bír Washingtonban, hogy Obama elnök mozgástere ebben a kérdésben rendkívül csekély, amit feltehetőleg még jobban szűkít külügyminiszterének, Hillary Clintonnak Izrael melletti pártossága is. (Ne feledjük, Clinton asszony négy évig New York állam szenátora volt, ami nem kis mértékben az izraeli lobbi támogatásának volt köszönhető.)
Van még egy geopolitikai tényező is: a hidegháború utáni világban Európa már nem kiemelt partnere Amerikának – az Európai Unió nem kis bánatára. S legyen akár demokrata, akár republikánus elnöke Amerikának, ahogy ezt a legújabb WikiLeaks-botrány ékesen bebizonyította, Amerika még mindig nem vele egyenrangúként kezeli a világ országait. Az az ősrégi recept, amit még a XIX. század végén dolgozott ki egy Josiah Strong nevű politikai gondolkodó (élt 1847-től 1916-ig), amely szerint az amerikai külpolitikának mindig az angolszász felsőbbrendűségből kell kiindulnia, a mai napig érvényben van. Az már a történelem sajátos iróniája, hogy ezt a doktrínát most éppen az Egyesült Államok első afroamerikai elnökének kell majd érvényben tartania. Obamának ahhoz, hogy visszanyerje az amerikai választók és a világ osztatlan bizalmát, nem kell mást tennie, mint visszatérni két évvel előtti önmagához, és ugyanolyan elszántsággal, politikai bölcsességgel kell cselekednie, ahogy ezt a beiktatását követő ünnepi beszédében oly meggyőzően tette.

A szerző politológus